Más stílusban, más tematikával itt is vagyok:

https://www.facebook.com/profile.php?id=100092038944954

Évtizedek óta nem pusztán igényelem a belső életet (manapság énidő), hanem úgy is alakult, hogy rengeteg időt tudtam arra fordítani, hogy átgondoljam (és túlgondoljam), kiérleljem, újra meg újra átpörgessem, távlatokba helyezzem a gondolataimat, az életemet, vagy az engem körülvevő világ valóságát. Lehetne hosszan elmélkedni azon, hogy ennek volt-e bármilyen értelmes és minőségi végeredménye, de egy szándékolatlan következménye bizonyosan előállt: nem találom a helyemet. 

A sok gondolkodás, a sok reflektálás, a sok idő, amelyben önnön lelkem rezdüléseit figyeltem, és persze a világot pásztáztam kívülállóként, ha okosabbá, bölcsebbé nem is tett, ha nem is tudom jobban és hatékonyabban irányítani a saját életemet ...

Ebben a társadalomban a támogatás valami egészen mást jelent, mint amit jelentenie kellene. Nálunk okoskodást jelent, vagyis véleményezzük a másik ötletét, célját, elmondjuk a buktatókat, hogy miért hülye, ha belevág, miért nem éri meg. Ha szeretjük, akkor rázúdítjuk a szorongásainkat, az aggódásunkat, hiszen féltjük a kudarctól. Nálunk a támogatás kimerül a megóvásban. Ha legalább látszólag támogatóak akarunk lenni, akkor kijelentjük, hogy persze, "csináld csak!", "neked kell tudnod!", "te látod!", "akkor vágj bele!".  

A jó embernek nem a rossz az ellentéte, hanem a köznapi - a se nem jó, se nem rossz, a hol ez, hol az. 

Régebben mindig az igazságot kerestem a könyvekben, a könyvek által. Ha úgy éreztem, hogy egy adott könyv nem kínál valamiféle elfogadható végső választ, akkor lényegében értelmetlen. Mára ez oda szelídült, hogy inkább inspirációt, ihletet várok az írásművektől. Eképpen egy hitvány semmitmondó mű is lehet a tanítóm, ha átgondolásra, vagy vitára késztet, és energiákat szabadít fel a lelkemben. 

A szociális médiát elöntik a szépelgő idézetek. Ezek mind ugyanarról szólnak: az emberek végtelen vágyairól és igényeiről. Természetesen mindig mások felé, az élet felé, a világ felé, az Isten felé. Csupa sóvárgás, semmi önkritika, semmi gondolat arról, hogy miként kellene nekik jobbá válniuk. Vágynak valamire, az ideális életre, az ideális párra, de egy csepp kétely sincsen, hogy megérdemlik-e, vagy hogy meg tudnák-e becsülni, tudnának-e vele bánni. 

Különösen az tud bőszíteni, amikor látom a szakadékot a valódi ember - mivel ismerem - és az igényei között. Talán szigorú vagyok, talán láthatnám ebben a legutolsó nyomorult lélek jogát is az álmodozásra, de már annyiszor égetett meg olyan emberek vak önzése, akik ...

Amikor a legutóbbi párom elköltözött tőlem, nagyon elcsodálkozott a támogató, korrekt, elfogadó hozzáállásomon, mondván, ilyenben még nem volt része. Természetesen a viselkedésemnek számos oka volt, de egyet tartok olyannak, amiről érdemes megemlékeznem, főleg mivel nem volt jó érzés szembesülni vele. Én azt hiszem, hogy nem elengedés volt a részemről, hanem beletörődés. A filozófiám, az élettapasztalatom mind a legtermészetesebb dologként kezeli, hogy minden véget érhet, felbomolhat, semmi se örök. Ezért mindenre magam körül úgy is tekintek, mint átmeneti, törékeny és esetleges jelenségekre. Amikor azután bekövetkezik a vége valaminek, nem meglepődve nézek magam elé, miközben kapálózok a történések ellen, hanem nyugodt ...

Ezoterikus körökben alapvetés, hogy az élet célja a tapasztalatszerzés, a megtapasztalás. Anélkül, hogy elkezdeném elemezni, milyen sokféle tapasztalás lehetséges, megjegyezném, hogy visszatekintve az életemre nem látom, nem találom az életkorral növekvő bölcsesség értékét (sokaknál még a növekedését se), főleg nem olyan univerzális értelmét, ami miatt a léleknek ide kellene jönnie, hogy mindezt magára szedje. Amit egyáltalán bölcsességnek láthatok, az merőben élettapasztalat - vagyis a jelen világához kötődik, és rögtön érvénytelen azon túl. Azt hiszem, az emberek hajlamosak felülni annak, hogy az idő haladtával fejlődést tapasztalnak magukon, többnek érzik magukat a fiatalkori énjükhöz képest, és ezt az amúgy ...

"Nincs Igazság, csak törvények vannak." (Bulgakov: A Mester és Margarita)

A legtöbbször azzal találkozom, hogy emberek cipelik a batyujukat, amelyben a személyes traumáik rejtőznek. Ezek a traumák azután kisebb-nagyobb mértékben kihatnak az életükre. De ezek mindig az ő traumáik, ezeket ők szenvedték el, ők élték meg, ők voltak a részesei. Nem lehetséges, hogy valaki nem csak a személyes traumáitól szenved, hanem levetve minden illúziót, reményt, romantikát, az élet esetleges működését szemlélve válik sérültté?

Valami, vagy minden, amit gondolok, hiszek, vágyok, és ami ezek által vagyok, az illúzió. A konfliktusaimon, elválásaimon, a falnak csapódásaimon, de még a beszélgetéseimen keresztül is olyan, mintha egyik oldalon lenne az Élet a maga ösztönös, organikus, törékeny, spontán, olykor vakon önző, olykor önpusztításig odaadó lendületével, és a másikon lennék én elkülönülve és megdermedve, mint akiben valami életidegen és csinált bonyolultság testesülne meg a maga statikus szigorában. Fájdalmasan hullik vissza rám minden nyitási kísérlet mások felé, és nem is számít, hogy szeretnek-e. Minden találkozásban olyan végletes különbözőséget és szakadékot élek meg, amelyet nem tudok feloldani, csak az egyedüllétbe elrejteni. Folyton ...

Olykor elgondolkozok, hogy vajon mire reagálok a jelenben? Arra, és csak arra, ami aktuálisan történik, vagy egyúttal egy sor múltbéli történésre? Ha kellően sérült vagy, akkor sohase csak a jelenre adsz választ, mert a múlt érzékenysége minden pillanatban kihat a döntéseidre. Akkor anyád rideg elfordulására fogsz emlékezni minden lány elutasító viselkedésében, vagy apád ittas nyomorultságára minden fiú részegségében. 

Nem szívesen, de olykor vissza-visszaolvasom magamat, és mindig kettős érzésem van. Egyfelől nyilván az önkifejezés a célom, és ha a tartalmat megítélem, akkor ahhoz mérten teszem, hogy mennyire sikerült elmondanom amit szerettem volna. Vannak írások, amelyekre büszke vagyok, másokra kevésbé. Ugyanakkor ha nem az egyes írásokat nézem, hanem a teljes blog összhatását, ha önarcképként tekintek rá, akkor egy sebzett, magányos, önmagát és a világot folyton analizáló ember tekint rám, akit talán tudnék tisztelni, de ugyanakkor annyira hidegnek tűnik, annyira hiányzik belőle az elevenség, az életöröm, hogy szeretni biztos nem tudnám. 

A túl sok szakkönyv forgatása a már régóta háttérbe szoruló irodalom rovására kihat a ...

Mindenképpen tiszteletben tartom a kérésedet, hogy te nem szeretnél erről a témáról beszélni, és lezártad a kérdést. Jogod van - miként mindenkinek joga van - határokat húzni, megválasztani, hogy mi érint kellemetlenül, miről szeretnél, és miről nem szeretnél beszélni. Jogod van elvárni, hogy a határaidat, az érzéseidet tiszteletben tartsák, ne feszegessék, ne kérdőjelezzék meg. Elismerem és tisztelem az összes jogodat. Azonban a te önmagadhoz fűződő jogaid nem állnak az én önmagamhoz fűződő jogaim fölött - tehát miközben elismerem és tisztelem a jogodat, hogy határokat húzz, aközben nekem is jogom van azt érezni, hogy egy határ engem rosszul érint, bennem bizalmatlanságot vált ki, bezárulásra késztet, elidegenít tőled, és ...

Ha túl sokat és túl intenzíven ismételgetünk, teszünk meg valamit, akkor bekövetkezik a ráunás, a csömör. Olykor tudatosan élek ezzel a pszichológiai mechanizmussal, ha szabadulni akarok érzéstől, gondolattól, engem érő hatástól. Felszabadítom az összes rendelkezésemre álló időt, hogy szinte mániákusan, már a megszállottság határát feszegető módon túlfoglalkozzam a kérdést, mígnem annyira telítődök már a gondolatától is, hogy egy ponton túl már szinte kényszerítenem kell magamat, hogy legalább látszólag érdekeljen. A túlgondolás által kiüresedik és jelentéktelenné válik.   

A közelmúltban le kellett zárnom egy szenvedős, lélekromboló ismeretséget. A helyzet sajátosságából fakadóan ezt egy nem túl hosszú levélen keresztül tehettem meg, ám mivel mindig érdekelt, hogy kívülről minek látszanak a dolgaim, ezért megmutattam valakinek, akinek megbízok a véleményében. Én azt hittem, hogy a levelem a következő összetevőkből áll: sérelmek, sértett büszkeség, teljesületlen igények felsorolása, szembesítés, a megbecsülés hiányának megfogalmazása. A felkért bíró, aki történetesen nő (ez nem lényegtelen kérdés a látásmód miatt), ezt emelte ki rögtön: "Látszik, hogy totál sérült a lelked!"

Ettől a látszólag kissé nyers és tömör megállapítástól végtelen hála és melegség öntött el. ...

Nagyon sok önsegítő gondolat áramlik, amelyek lényege, hogy ugyan a körülöttem bekövetkező eseményeket nem befolyásolhatom, de azt, hogy mit hozok ki belőle, az rajtam múlik. Azt is elmondják, hogy ne tápláljam a negatív gondolatokat, kerüljem a mérgező embereket. Hogy csak azokat tartsam magam körül, akik építenek. Hogy az elmém csapdába ejthet, táplálhatja, fenntarthatja, elmélyítheti az önpusztító, destruktív állapotokat.

Lényegében a cél a kiegyensúlyozott, a normális, a cselekvő, a nyitott, a törekvő, az úgymond egészséges lelkület lenne. Könnyen belátható, hogy racionálisan ez így igaz - mind így szeretnénk élni. Mind arra vágyunk, hogy a démonjaink, a traumáink, a hiányállapotaink ne vigyék el az energiáink ...

X művésznő épp arról mesél egy interjúban, hogy mivel a szüleit mélységesen tisztelte, ez megalapozta az önbecsülését. Mindeddig soha nem jutott eszembe a lehetőség, hogy a szülők iránti érzések (hiánya) milyen módon hat ki az ember önértékelésére. Anélkül, hogy ehhez most részletes gondolatokat tudnék társítani, a lelkem mélyén érzem, hogy egy válságpontra találtam.  

Engem is sújt a 'közösségi média betegség', vagyis hogy mások életére rálátva olykor kevésnek érzem a sajátomat. Azonban én nem annak ülök fel, ami oly gyakori, nevezetesen hogy mások életét teljesebbnek, boldogabbnak, sikeresebbnek látjuk - legtöbbször nem is tudnám annak látni, hiszen a megannyi kiposztolt bölcsesség elég árulkodóan leplezi le a megannyi indirekt sóvárgást, kielégületlenséget és szüntelen önigazolást. Az én érzésem egy másik jelenségre összpontosul: nem tudom nem észrevenni sokaknál azt a fajta bizalmat, amivel az élet, vagy a másik felé fordulnak, illetve azt a belefelejtkezést és feloldódást, amit a saját közegükben éreznek. Mindig szembesülök azzal, hogy nem csak bizalmatlan és lemondó elkülönülésben ...

Visszatérő csalódása az életemnek a vetítés: amikor a reménytől, a lelkesedéstől, vagy akár valamiféle lelki éhségtől vezetve belevetítek másokba olyasmit, ami alig, vagy egyáltalán nincs ott. Nem bennük csalódok, hanem az emberi természet vágyvezérelte esendőségében - a saját rövidlátásomban. 

A legerősebb ellenérzést bennem a spiritualitás váltja ki. Ha van számomra az emberi nyomorúságnak, pótcselekvésnek, kapaszkodásnak, önáltatásnak, fontoskodásnak végpontja, hát az abban a szellemi kavalkádban és képzelgésben testesül meg, amit spiritualitásnak szokás nevezni. Ez a mindenáron hinni akarás, hogy célt, értelmet, rendet lássunk a világban, és a legkisebb jelentéktelen ügyben is ne a véletlent, hanem egyenest a Sorsot, a Gondviselést és a Karmát lássuk. A legtöbbünk élete nem több, nem mélyebb, nem értékesebb, mint egy brazil szappanopera. Az ízlés, a mértéktartás és a lelki finomság totális hiánya, hogy valaki egy szappanopera szintű tartalmatlanságba bármit többet, magasabbat bele akar magyarázni. A statiszták mind ...

Olykor megérint a felismerés, hogy a szomorúság nem egyéb, mint egyfajta önsajnálat: még mindig azt hiszem, hogy önértékem révén valami másra vagyok érdemes, mint ami jutott. Miért hiszi mindig az ember, hogy többet, jobbat, szebbet érdemelne, hogy a boldogság neki jár, és hogy a világot minden látszat ellenére valamiféle Igazság(osság) hatja át, és van érdem, meg jutalom, meg kiegyenlítődés.. Talán ha el tudnánk engedni a jobb élet igényét, meg azt a titkos várakozást, hogy az életnek igazságosnak kellene lennie, a szomorúság is megszűnne. 

Sokszor hallgatok interjúkat, amelyekben emberek nyilatkoznak az érzéseikről, az életükről, a megbánásaikról, a jelenről, a világról, az értékekről, stb...

Miért? Miért forog állandóan minden akörül, hogy az egyén mit érez, mit gondol, mit tartana jónak. Teljesen érdektelen, nem ad hozzá a világhoz, amely lustán hömpölyögve örvénylik, és vagy tart valahová, vagy körbe-körbe forog önmaga körül, szinte mindegy is, de megáradt vízként lép túl minden egyéni sóhajon, hogy az idő, a közöny feloldjon minden gondolatot. Tudjuk, mennyi a várható életideje egy embernek. Mennyi a  várható élettartama egy sóhajnak, egy gondolatnak, egy érzésnek? Talán csak két állapot elfogadható számomra: a kétségbeesésből fakadó örök ...

A lényeglátás valami olyasféle tevékenység, amikor fogjuk a limonádét, kivonjuk belőle a szirupot, amit a fogyaszthatóság kedvéért felhígítottak, és kijelentjük, hogy valójában ez maga az ital. Persze a kérdés mindig ott lebeg az egész felett, hogy mi a valóság: a limonádé, vagyis az Élet, amiben a koncentrátum feloldódik, és egyéb hozzávalók által módosul is, vagy a kivont esszencia, a lecsupaszított lényeg. A kinyert, pőre lényeg mindig sokkoló, hiszen az sűrű, tömény, hígítás nélkül talán elviselhetetlen. Az Élet megkímél minket attól, hogy a dolgokat tömény formában éljük át, minden felhígul az időben és a térben, a lélekben, a sok hozzáadott fűszerben, melyek közül az egyik tompít, a másik felerősít, a harmadik ...

Egyre jobban megrémiszt, hogy akármennyire józanul és reálisan szeretném látni a körülöttem levő világot, benne az egyes emberekkel, nem tudok én se megszabadulni attól, hogy sokszor magamon keresztül látom a többieket, magamat vetítem ki másokba, és sokszor remélek ott rokonságot, együtt rezonálást, ahol az nincsen. A visszajelzések alapján jól látok dolgokat, talán sokszor túlságosan lecsupaszítva, túlzottan kipárolva a lényegi elemeket. Mégis, az összes meglátásom gyökerénél ugyanazt a hiányt és erőtlenséget élem meg: én magam nem hiszek magamnak. Minden kimondott szót visszavonnék szinte azonnal, minden kimondott szó, megformált gondolat, minden lényeglátás visszahullik rám, mint valamiféle üres fecsegés, amely valójában ...

Vannak bántalmazó kapcsolatok - de én azt hiszem, hogy akármilyen személytelennek tűnik, az Élet maga is lehet bántalmazó. 

Folyton jönnek szembe a bölcsességek és a pszichologizálások a szeretetről, az elfogadásról, a valódi és a hamis érzésekről, az igaz barátokról, az önbecsülésről, a lélek szükségleteinek megfogalmazásáról, a harmonikus kapcsolatokról. Azt hiszik az emberek, hogy az élet egy tanulási folyamat, ezért folyton meghatároznak, racionalizálnak és önfejlesztenek. Nem, az élet nem tanulás, hanem vergődés: a lélek egyszerűen csak szeretne lekuporodni a másik mellé, és feloldódni a közösben, erőlködés helyett csak bizalommal ráfeküdni a hullám sodrására, de ehelyett folyton megkapja a küzdelmet, a szakadékot, a viszonzatlanságot, az egyensúlyi állapot ritka voltát, megkapja a szégyenkezést önmagáért, megkapja azt a tapasztalást, hogy ...

Talán nem az a cél, hogy valakivé váljunk, hanem éppen ellenkezőleg - senkivé. 

Mint tudjuk, Ikarusz fel akart emelkedni a Naphoz, de a melegtől szárnyai megolvadtak, és lezuhant. Azt hiszem, magam is lezuhantam, amikor az ambícióm olyan Napot tűzött ki célul, amelyhez képességek hiányában nem emelkedhettem fel - most pedig ott heverek összezúzva a mélyben, és talán már arra se leszek képes többé, amit akkor érhettem volna el, ha nem állítok magam elé lehetetlen célokat. 

- Értéktelen vagyok!

- Értékes vagyok!

Hol az egyik fájdalmas identitás sóhaja száll az égre, hol a másik önszuggesztió harsog mindenhonnan. Folyton igazolni, meghatározni, megtapasztalni akarják emberek önmagukat. Kezdek besokallni az érték fogalmától, ha minden vallás és mítosz ki is pusztul idővel, az érték kultusza és hajkurászása örökké élni fog. 

- Olyan értéktelen vagyok! - sóhajtotta Péter

- Miben látja a saját értéktelenségét? - kérdezett vissza a pszichológusa.

Különös, de amikor ezt a kérdést meghallottam kívülállóként, rögtön komikussá vált az a kijelentés, hogy "értéktelen vagyok". A kijelentés ugyanis egy általános életérzésből fakad, a kérdés azonban akaratlanul (?) úgy állítja be, mintha ezt tételesen fel lehetne sorolni, ezért eltéríti az életérzést a racionális leltár irányába, és megfogalmazhatatlanná teszi. Ha kilép az ember abból az általános érzésből, hogy ő értéktelen, rögtön vitatható és fals kijelentéseket tud tenni, amikre válaszul elő lehet citálni példákat, érveket, hogy miért nem az. Vagy miért nem maradéktalanul. Persze egy ...

A szociális média korában nem nehéz észrevenni, hogy mekkora túltermelés van önkifejezésből és gondolatközlésből. Párhuzamos monológok univerzumai száguldanak egymás mellett a semmiből sehová. Mint ez a blog is - teljesen mindegy, hogy mit képvisel, milyen színvonalon, mennyi igazsággal avagy tévedéssel terhelten, ez is csak egy hang a hangzavarban, amely többet nem érhet el, mint egyéni megnyugvást, kibeszélést, a terhek enyhítését. Azt hiszem, hogy olvasók és visszajelzések nélkül a mondanivalója is sokkal érvényesebb: egy lélek sóhajtozik az erdő közepén egymagában..

A boldogtalanság könnyű dolog, elég ha az ember érzelmi életében, a munkájában, a közösségében válságba kerül, kudarcokat él meg, hiányt szenved. Mivel könnyű boldogtalanságba zuhanni, nem igazán bátor következtetés azt állítani, hogy a kilábalás se nehéz, maximum szerencse vagy idő kérdése. Ettől persze a boldogtalanság változatlan körülmények között állandósulhat is, de ez a lényegen - tehát hogy kedvező események bekövetkezése esetén a rossz érzés helyét a remény, az öröm, a bizakodás válthatja fel egyetlen pillanat alatt - nem változtat.

Azonban van számomra valami a boldogság és boldogtalanság kérdésén túl, valami mélyebb és összetettebb, és megváltoztathatatlanabb. Az ember (jó esetben) morális lény, és ...

Azt mondják, hogy majd lesz utolsó ítélet, de vajon akkor a milliónyi, milliárdnyi Jób élete lesz mérlegre téve, vagy Isten lesz a vádlott?

A magára hagyott elme úgy küzd a saját démonjaival, hogy visszajelzés hiányában eléggé nehezen veszi észre, ha már letért a normalitás ösvényéről. A közösség, a barát, a szülő, a hitves, vagy a gondozó létének értelme az a visszatartó erő, amely azért mégis moderálja a magányos elme tévképzeteit, túlhajtását, eltévelyedését. A külső erő nem kell hogy valamiféle magasabb értelmet képviselve rámutasson a hibás gondolatokra, elég a puszta léte, törődése, a köznapi értelemben vett normalitása, hogy moderálja az önmagába fulladó gondolkodás tendenciáját, és visszarántsa a szilárd talajra. 

Lehet valaki bizalmatlan általában az emberekkel, de a bizalmatlanság védőfala mögött ott munkál benne a remény, a várakozás, a nyitottság, és mindezek a kedvező együttállás esetén felszínre is törnek. De mi van akkor, ha az emberben a "jóval" szemben van bizalmatlanság, a jót nem tartja véglegesnek, igaznak, csak múló ígéretnek, amely inkább kivétel, mint szabály? Ilyenkor nincs kedvező együttállás, mert bármi történjék is, bármilyen csoda, bármilyen jó és szép dolog emberünkkel, az számára nem az ígéret földjére bevezető lépés, hanem gyanakvásra okot adó látszat, fellobbanás, véletlen - és tartson bármeddig is a szerencséje, boldogsága, a lelke mélyén már felkészülve várja annak elmúlását. Hogy lehet egy olyan ...

Az ember nem viseli el, hogy a rossz az csak úgy mindentől függetlenül megtörténik, hogy semmi összefüggés nincs az áldozat előélete és az elszenvedett trauma között. Az ember nem bírja elviselni az értelem hiányát, Nem bírja el a tudatot, hogy a világot az önkény, a káosz, a véletlen is formálhatja, hogy a szökőár úgy tipor el embert, állatot, hogy észre se veszi őket, nemhogy valamiféle erkölcsi ítéletet hajtson végre. A végső magány nem a társtalanság, hanem annak felismerése, hogy nincs semmiféle erkölcsi hatalom, amely a világban minden eseményt elrendez, és egy tervbe illeszt. A hideg és sötét semmi ölel minket körbe: az "özön közöny" (- Határ Győző kedvelt munkafogalma).

Különös tapasztalat újabban a "vége" érzés: magamba nézek, számba veszem az összes eddig űzött elfoglaltságot, amely perspektívát, ambíciót, törekvést és célt jelentett a számomra, és iszonyatos erővel vágódik az arcomba a felismerés, hogy egyszerűen minden véget ért. Nem, nem a levertség, nem a reménytelenség múló terméketlensége néz vissza rám, hanem annak tudása, hogy már semmi se fog újra elkezdődni, vagy akár folytatódni a jövőben. Nem a lehetőségek apadtak el, hanem bennem szűnt meg valami.

A teljes kijózanodás tisztánlátása ez, már nincs benne lemondás, már nincs benne fájdalom, csak némi borzongás a hideg  és üres valóságtól. Véget ért minden illúzió, innentől a puszta lét következik, amely ...

Vallásos közegből jöttem, a vallás az én életem része is volt, ezért kitörölhetetlenül ott van a reflexeimben, bármennyire hitetlenné is váltam közben. Olykor esténként megkísért az ima gondolata, amin el szoktam mélázni, és végigpörgetem magamban, hogy mit is kérnék, ha kérnék, hogy mi lenne az, amire a legjobban vágyok. És mindig oda lyukadok ki, hogy annak a békéjét, hogy ne legyek senki számára se valaki, és ne kelljen erőfeszítéseket tennem, a világban munkálkodnom ahhoz, hogy megteremtsem az élethez szükséges feltételeket. Nincsen olyan reményem, vágyam, amelynek sikeréért és beteljesüléséért imádkoznék - hiába is van hivatásom, amelyben vágyhatnám a csúcsokat -, nincs olyan ember, akivel szorosabbra fűznék bármit is ...

Csak küszködök az önkifejezéssel. Talán egy ponton már nincs mit mondani, kiüresedik a bölcsesség, az okosság, a szépség, az alkotás eszméje. Mit lehetne ugyan (még?) elmondani?  Nem is a világnak - hol van már a világ a gondolataimból? -, hanem önmagamnak. 

A központban sátrak sorakoznak, a sátrakban árusok ülnek, és várják a vevőket. Ám nem csupán vevők nincsenek, de járókelők is csak módjával lézengenek. Tudom, milyen érzés ott ülni, várni, remélni, tudom, milyen amikor a fásultság hatalmasodik el a kereskedőn, mert már érzi, hogy ez a nap se lesz az igazi, de talán a holnap, mert megéli a hullámzást, a holt időszakok és a vásárlói rohamok váltakozását. De nem is a hullámzás a lényeg, hanem a mérleg, a vége, az összegzése a vásárnak. Olyan jól persze ritkán sikerül, hogy az jelentsen valamit a túlélésen kívül, azon kívül, hogy lesz holnap, hogy jut is, marad is, hogy folytatódhat a harc, jöhet a következő vásár, a remény, a kalkulus.

Miben más az életem, miben más a ...

Nem kezdek új blogot, csupán úgy veszem, mintha a megelőző írásaim nem lennének itt. Nem is szeretnék velük szembesülni, szóval nem olvasom vissza magamat - képtelen vagyok rá. Van abban valami szimbolikus, hogy itt lebeg a múltam szelleme megtagadva, elfeledve, ám mégis jelen van. Ez egyszerre felvállalás és megtagadás.Ami összeköti őket, az a még komorabb érzület. De lehet, hogy nem komorabb, csak azt hiszem, hogy az életemen végighúzódó hangulat csak romlik, miközben lehet, hogy állandó, változatlan és örök. 

A nagy igazságérzetem miatt konfliktusos vagyok, bár igyekszem kerülni az ilyen helyzeteket, mert nagyon felzaklatnak. Sokszor az az érzésem egy-egy kiállásom kapcsán, hogy senkiért nem küzdök, hogy nem egy világ rendjét őrzöm, hanem felesleges és magányos harcot vívok olyasmiért, ami senkinek se számít. Minden ilyen alkalommal az elszigetelődésemet, a magányomat élem meg a világgal szemben, és ez zaklat fel. Meghasonlott Don Quijote.

A mérgező kapcsolat ott rombolja az embert, hogy negatív szerepeket oszt rá, amelyek által az énképe sérül. Konfliktusokkal terhelten kiábrándultság és öngyűlölet lehet a vége, amit a tehetetlenség érzése fokozhat a végletekig. 

A mérgező kapcsolathoz nem kell, hogy bármelyik félben ártó szándék, rosszindulat munkáljon. Olyan is lehetséges, hogy pusztán az eltérő személyiségek fejtenek ki lassú romboló hatást egymásra.

A mérgező kapcsolatot a szenvedés kíséri, mert legalább az egyik fél nem teljesedhet ki, nem lehet önmaga, nem épül, hanem roncsolódik. Jó lenne azt hinni, hogy egy olyan kapcsolatban, amelyikben az egyik fél ezt éli meg, a másik is szenved, de ez nem törvényszerű. Mert az önző, a birtokló személyiségek nem a másik jól létével törődnek, hanem csak az ott-létével, vagyis a megtartásával. Mindenáron magukhoz akarják láncolni, és csak akkor szenvednek, ha a másik szabadulni kíván, és akkor nyugszanak meg, ha ezt sikerül elfojtani ...

Döbbenetes a különbség: újabban nem tudok mondani semmit. Szétnézek, és szertefoszlik az illúzióm, hogy bármit is értek. Ez mégsem leépülés, vagy mégsem a világ megismerésének feladása, hanem felszabadulás valami rögeszmés kényszer alól. A felszabadulás az állítás és a tagadás körforgásából.