A boldogtalanság könnyű dolog, elég ha az ember érzelmi életében, a munkájában, a közösségében válságba kerül, kudarcokat él meg, hiányt szenved. Mivel könnyű boldogtalanságba zuhanni, nem igazán bátor következtetés azt állítani, hogy a kilábalás se nehéz, maximum szerencse vagy idő kérdése. Ettől persze a boldogtalanság változatlan körülmények között állandósulhat is, de ez a lényegen - tehát hogy kedvező események bekövetkezése esetén a rossz érzés helyét a remény, az öröm, a bizakodás válthatja fel egyetlen pillanat alatt - nem változtat.

Azonban van számomra valami a boldogság és boldogtalanság kérdésén túl, valami mélyebb és összetettebb, és megváltoztathatatlanabb. Az ember (jó esetben) morális lény, és ha ebben a vonatkozásában rendül meg, akkor ezt holmi szerencse, szerelem, fizetésemelés, környezetváltozás, siker nem képes felülírni. Ha valaki számára elvész az Igazság a világból, akkor azt én összetöretésnek nevezném, olyan mértékű bizalomvesztésnek, ami az ember egész lényét érinti, és gyógyíthatatlan.

Egy ügyetlen hasonlattal szeretném megvilágítani, mire is gondolok. Vegyünk egy kertészt, aki azzal a hittel gondozza a kertjét, hogy a belefektetett munka eredményt hoz. Amíg ténylegesen van összefüggés a munka, a tudás, a törődés és az eredmény között, addig a világot értelem hatja át, mondhatni, az Igazság uralkodik. Ám képzeljük el, hogy a kertészünk azt tapasztalja, hogy nem elég a belefektetett munka, nem elég a törődés, nem elég a tudás, se a szerető gondoskodás, se a jó szándék, mert a kertet az önkény uralja, vagyis a bajok, szerencsétlenségek, kudarcok teljesen váratlanul és összefüggéstelenül jelennek meg: amit gondoz, az elpusztul, amit magára hagy, az burjánzik, amit szeretettel vesz körbe, az mérget bocsát ki magából, ami iránt közömbös, az ontja a virágokat.

Ha ilyen lenne - vagy ilyennek tapasztalná meg valaki - a kert, vagyis a világ, az Élet, akkor jogosan rendülne meg morálisan, hiszen nem találná meg az értelmet, a törvényt, a rendszert a történésekben, a saját sorsában. Az ilyen ember megtörve fordulna magába, miközben feladná a törekvését, a bizalmát. Nem boldogtalanságot élne meg, hanem lemondó melankóliát, de az olykor látványos és roppantul fájó boldogtalansághoz képest mégis mélyebb és visszavonhatatlanabb érzéssel élne együtt, amely nem ingadozik érzelmi végpontok között, csak folyton jelen van, mint egy letehetetlen és nehéz batyu.