Amikor a legutóbbi párom elköltözött tőlem, nagyon elcsodálkozott a támogató, korrekt, elfogadó hozzáállásomon, mondván, ilyenben még nem volt része. Természetesen a viselkedésemnek számos oka volt, de egyet tartok olyannak, amiről érdemes megemlékeznem, főleg mivel nem volt jó érzés szembesülni vele. Én azt hiszem, hogy nem elengedés volt a részemről, hanem beletörődés. A filozófiám, az élettapasztalatom mind a legtermészetesebb dologként kezeli, hogy minden véget érhet, felbomolhat, semmi se örök. Ezért mindenre magam körül úgy is tekintek, mint átmeneti, törékeny és esetleges jelenségekre. Amikor azután bekövetkezik a vége valaminek, nem meglepődve nézek magam elé, miközben kapálózok a történések ellen, hanem nyugodt egykedvűséggel búcsúzok. 

A beletörődésem azonban nem teljesen filozofikus hátterű. A dolgok természetes rendje számomra, hogy teljesen egyedül vagyok, ezért amikor elhagy barát, vagy barátnő, vagy bárki, akkor számomra ez a megszokott és "normális" ügymenet áll vissza. Ez egy hazatérés-érzés a számomra. 

Ezek fényében hogy tudnék én harcolni bárkiért? Küzdeni egy kapcsolatért? 

Régebben erre büszke voltam, hiszen már fiatalon megfogott a kötődésmentes élet keleti tana, ám így az idő múlásával inkább azt érzem, hogy így semmi se lehet igazán fontos, és ez végső soron mégiscsak egy üresség érzésbe vezet.