A szociális médiát elöntik a szépelgő idézetek. Ezek mind ugyanarról szólnak: az emberek végtelen vágyairól és igényeiről. Természetesen mindig mások felé, az élet felé, a világ felé, az Isten felé. Csupa sóvárgás, semmi önkritika, semmi gondolat arról, hogy miként kellene nekik jobbá válniuk. Vágynak valamire, az ideális életre, az ideális párra, de egy csepp kétely sincsen, hogy megérdemlik-e, vagy hogy meg tudnák-e becsülni, tudnának-e vele bánni. 

Különösen az tud bőszíteni, amikor látom a szakadékot a valódi ember - mivel ismerem - és az igényei között. Talán szigorú vagyok, talán láthatnám ebben a legutolsó nyomorult lélek jogát is az álmodozásra, de már annyiszor égetett meg olyan emberek vak önzése, akik ilyen hazug képzelgésekkel táplálják a lelküket ahelyett, hogy szembenéznének magukkal, hogy nem akarok megértő lenni. Undorít az önbecsapás bűze.