Nagyon sok önsegítő gondolat áramlik, amelyek lényege, hogy ugyan a körülöttem bekövetkező eseményeket nem befolyásolhatom, de azt, hogy mit hozok ki belőle, az rajtam múlik. Azt is elmondják, hogy ne tápláljam a negatív gondolatokat, kerüljem a mérgező embereket. Hogy csak azokat tartsam magam körül, akik építenek. Hogy az elmém csapdába ejthet, táplálhatja, fenntarthatja, elmélyítheti az önpusztító, destruktív állapotokat.

Lényegében a cél a kiegyensúlyozott, a normális, a cselekvő, a nyitott, a törekvő, az úgymond egészséges lelkület lenne. Könnyen belátható, hogy racionálisan ez így igaz - mind így szeretnénk élni. Mind arra vágyunk, hogy a démonjaink, a traumáink, a hiányállapotaink ne vigyék el az energiáink jelentős részét, hogy ne a túlélésre kelljen koncentrálni, hanem a kiteljesedésre. Mégis érzek ebben az egészben valami hamisságot. Egyrészt ezek a gondolatok hajlamosak úgy beállítani az egyént, mint egy félszigetet, amely dönthet úgy, hogy leválik a kontinensről, pusztán saját elhatározásából immáron szigetként beúszik az óceán közepébe, és szelektíven eldönti, hogy milyen hatások érik.

Hol van ebben bármilyen morális szempont? Hol van ebben az önmagamért érzett felelősségen túl bármilyen felelősségvállalás? Hol van ebben bármilyen szembenézés azzal, ami körülvesz? Hol van itt annak vállalása, hogy az emberi sors dráma is egyúttal, és hogy a személyiség nem csak a pozitív oldal, amelyről le kell választani a negatívat, hanem a kettő együtt. Az éhezőt meg kell etetni, nem pedig megtanítani arra, hogy önszuggesztióval ne érezzen éhséget, vagy teletömni a fejét ideológiákkal, amelyek az evést, illetve az éhséget rossznak állítják be, amit meg kell haladni.