Nem szívesen, de olykor vissza-visszaolvasom magamat, és mindig kettős érzésem van. Egyfelől nyilván az önkifejezés a célom, és ha a tartalmat megítélem, akkor ahhoz mérten teszem, hogy mennyire sikerült elmondanom amit szerettem volna. Vannak írások, amelyekre büszke vagyok, másokra kevésbé. Ugyanakkor ha nem az egyes írásokat nézem, hanem a teljes blog összhatását, ha önarcképként tekintek rá, akkor egy sebzett, magányos, önmagát és a világot folyton analizáló ember tekint rám, akit talán tudnék tisztelni, de ugyanakkor annyira hidegnek tűnik, annyira hiányzik belőle az elevenség, az életöröm, hogy szeretni biztos nem tudnám. 

A túl sok szakkönyv forgatása a már régóta háttérbe szoruló irodalom rovására kihat a nyelvezetemre, szóval én se élvezem ezt a racionalizált, szakszerűnek és filozofikusnak tetsző, keretek közé szorított nyelvezetet. Őszintén irigyelem azokat, akik emberi, spontán, felszabadult, személyes módon tudnak írni. Kétségtelen, hogy ha így írok, akkor nem csak így írok, hanem ilyen ember is vagyok.

Néha eltűnődöm, hogy ezzel a látásmóddal, ezzel az intenzív belső élettel, ezzel a túlgondolással, megéléssel vajon mennyi esélyem van a beilleszkedésre?

Szóval nézhetem az önkifejezés felől, és nézhetem onnan, hogy kit látok kirajzolódni az írásokból. Kétarcú siker és emberi tragédia - ez a blogom mérlege.