Olykor megérint a felismerés, hogy a szomorúság nem egyéb, mint egyfajta önsajnálat: még mindig azt hiszem, hogy önértékem révén valami másra vagyok érdemes, mint ami jutott. Miért hiszi mindig az ember, hogy többet, jobbat, szebbet érdemelne, hogy a boldogság neki jár, és hogy a világot minden látszat ellenére valamiféle Igazság(osság) hatja át, és van érdem, meg jutalom, meg kiegyenlítődés.. Talán ha el tudnánk engedni a jobb élet igényét, meg azt a titkos várakozást, hogy az életnek igazságosnak kellene lennie, a szomorúság is megszűnne.