A legerősebb ellenérzést bennem a spiritualitás váltja ki. Ha van számomra az emberi nyomorúságnak, pótcselekvésnek, kapaszkodásnak, önáltatásnak, fontoskodásnak végpontja, hát az abban a szellemi kavalkádban és képzelgésben testesül meg, amit spiritualitásnak szokás nevezni. Ez a mindenáron hinni akarás, hogy célt, értelmet, rendet lássunk a világban, és a legkisebb jelentéktelen ügyben is ne a véletlent, hanem egyenest a Sorsot, a Gondviselést és a Karmát lássuk. A legtöbbünk élete nem több, nem mélyebb, nem értékesebb, mint egy brazil szappanopera. Az ízlés, a mértéktartás és a lelki finomság totális hiánya, hogy valaki egy szappanopera szintű tartalmatlanságba bármit többet, magasabbat bele akar magyarázni. A statiszták mind névtelen szereplői a történetnek, és még köztük is vannak jelentéktelenségbéli fokozatok, mégis azt képzelik emberek, hogy mindenféle erőfeszítés és hozzáadott érték nélkül ők mind főszereplők, akikkel a Mindenségnek célja van. Miért hiszik, hogy hacsak nem ugranak meg egy szintet, akkor a Sors egyáltalán észreveszi őket? Miért hiszik, hogy a piszlicsáré bűneik megütnek egy olyan mértéket, ami már életeken átnyúló karmát kell hogy indukáljon? Mintha minden firkálgató ember azt hinné, hogy bármit rajzol, bármilyen kezdetlegesen, bármilyen szinten, az már a létrehozásától alanyi jogon arra van ítélve, hogy kihasson a világra, és beíródjon a mindenség kollektív emlékezetébe. Nem, barátaim: minden az azonnali feledés és jelentéktelenség mocsarába fullad, ami nem lép meg egy minőséget akár felfelé, akár lefelé. Legtöbbünk már jelenében az enyészet gyermeke, miközben spiritualitást álmodik magának, de hangzatos bölcsességek citálásán túl még abban se képes semmit teremteni.