A közelmúltban le kellett zárnom egy szenvedős, lélekromboló ismeretséget. A helyzet sajátosságából fakadóan ezt egy nem túl hosszú levélen keresztül tehettem meg, ám mivel mindig érdekelt, hogy kívülről minek látszanak a dolgaim, ezért megmutattam valakinek, akinek megbízok a véleményében. Én azt hittem, hogy a levelem a következő összetevőkből áll: sérelmek, sértett büszkeség, teljesületlen igények felsorolása, szembesítés, a megbecsülés hiányának megfogalmazása. A felkért bíró, aki történetesen nő (ez nem lényegtelen kérdés a látásmód miatt), ezt emelte ki rögtön: "Látszik, hogy totál sérült a lelked!"

Ettől a látszólag kissé nyers és tömör megállapítástól végtelen hála és melegség öntött el. Először is férfiként én nem biztos, hogy egy másik ember levelében ezt a vonást vettem volna észre, ezért ez a másféleként lényeglátó női visszajelzés óhatatlanul rajongással töltött el. Másodsorban megadott nekem valamit, amit csak ebben a pillanatban tudatosítottam hiányként: látta az embert a sorok mögött. Nem a dühöt, nem a keserűséget, nem ilyen vagy olyan érzelmek megnyilatkozását, nem a kulturált hangú vádaskodást, hanem a lélek sebzettségét. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy egész emberként létezek, hogy észrevettek, hogy ott vagyok teljes lényemmel, tehát őszintén és megnyílva egy olyan levélben, amiben én csak a keserű csalódottságomat akartam kiereszteni. 

Nem a gondolataimra reagált, nem abba ment bele, hogy miben van igazam, és miben nem, nem a döntésemet kezdte analizálni, hanem észrevette az összetört, sérült embert. Nem hiszem, hogy ezt bármilyen okosság, tanács, analízis helyettesíteni, vagy felülmúlni tudná.