Évtizedek óta nem pusztán igényelem a belső életet (manapság énidő), hanem úgy is alakult, hogy rengeteg időt tudtam arra fordítani, hogy átgondoljam (és túlgondoljam), kiérleljem, újra meg újra átpörgessem, távlatokba helyezzem a gondolataimat, az életemet, vagy az engem körülvevő világ valóságát. Lehetne hosszan elmélkedni azon, hogy ennek volt-e bármilyen értelmes és minőségi végeredménye, de egy szándékolatlan következménye bizonyosan előállt: nem találom a helyemet. 

A sok gondolkodás, a sok reflektálás, a sok idő, amelyben önnön lelkem rezdüléseit figyeltem, és persze a világot pásztáztam kívülállóként, ha okosabbá, bölcsebbé nem is tett, ha nem is tudom jobban és hatékonyabban irányítani a saját életemet másoknál, de olyan lelki rugók, olyan látásmódok, olyan agyi hálózatok, olyan kimunkált értékrendszerek jöttek létre, amelyek miatt nem tudok másokkal kapcsolódni. Ez a belső alkotás, ez a belső finomság óhatatlanul összetörik minden megnyílással. 

Ami csavart visz a történetbe, az a saját viszonyom mindehhez: nem tartom a belső életet - meg mindent, ami ebből ered - értéknek, nem érzem úgy, hogy amit megnyertem, az kárpótol azért, amit elveszítettem.