Sokszor hallgatok interjúkat, amelyekben emberek nyilatkoznak az érzéseikről, az életükről, a megbánásaikról, a jelenről, a világról, az értékekről, stb...

Miért? Miért forog állandóan minden akörül, hogy az egyén mit érez, mit gondol, mit tartana jónak. Teljesen érdektelen, nem ad hozzá a világhoz, amely lustán hömpölyögve örvénylik, és vagy tart valahová, vagy körbe-körbe forog önmaga körül, szinte mindegy is, de megáradt vízként lép túl minden egyéni sóhajon, hogy az idő, a közöny feloldjon minden gondolatot. Tudjuk, mennyi a várható életideje egy embernek. Mennyi a  várható élettartama egy sóhajnak, egy gondolatnak, egy érzésnek? Talán csak két állapot elfogadható számomra: a kétségbeesésből fakadó örök szomorúság, vagy a pillanatban való feloldódás, tehát az önfelejtés. A többi fecsegés.

Megfogalmazhatunk millió dolgot, de többé kevésbé mind ugyanarra ítéltetett: szétporladni, érvénytelenné válni, és szüntelenül vágyakozni arra, hogy megragadjunk valamit, amit Életnek, Létezésnek nevezhetünk, miközben mindezek megfoghatatlanul kisiklanak a markunkból. Bár fel tudnék oldódni a pillanatban, hogy minden mást feledjek! Így csak a magára hagyott kétségbeesés szomorúsága marad.