Különös tapasztalat újabban a "vége" érzés: magamba nézek, számba veszem az összes eddig űzött elfoglaltságot, amely perspektívát, ambíciót, törekvést és célt jelentett a számomra, és iszonyatos erővel vágódik az arcomba a felismerés, hogy egyszerűen minden véget ért. Nem, nem a levertség, nem a reménytelenség múló terméketlensége néz vissza rám, hanem annak tudása, hogy már semmi se fog újra elkezdődni, vagy akár folytatódni a jövőben. Nem a lehetőségek apadtak el, hanem bennem szűnt meg valami.

A teljes kijózanodás tisztánlátása ez, már nincs benne lemondás, már nincs benne fájdalom, csak némi borzongás a hideg  és üres valóságtól. Véget ért minden illúzió, innentől a puszta lét következik, amely kényszerűségből fenntartja a látszatot, hogy még csinál valamit, de már senkihez és semmihez nem képes kapcsolódni. Nem menekülnék ettől a dermesztő megvilágosodástól, hanem szüntelenül szemlélném, és feloldódnék benne. Nincs többé feladatom.