Valami, vagy minden, amit gondolok, hiszek, vágyok, és ami ezek által vagyok, az illúzió. A konfliktusaimon, elválásaimon, a falnak csapódásaimon, de még a beszélgetéseimen keresztül is olyan, mintha egyik oldalon lenne az Élet a maga ösztönös, organikus, törékeny, spontán, olykor vakon önző, olykor önpusztításig odaadó lendületével, és a másikon lennék én elkülönülve és megdermedve, mint akiben valami életidegen és csinált bonyolultság testesülne meg a maga statikus szigorában. Fájdalmasan hullik vissza rám minden nyitási kísérlet mások felé, és nem is számít, hogy szeretnek-e. Minden találkozásban olyan végletes különbözőséget és szakadékot élek meg, amelyet nem tudok feloldani, csak az egyedüllétbe elrejteni. Folyton tanulom az elrejtőzést. Folyton csiszolom az egyensúlyozást a távolságtartás és a közelség határán. Mindig abból van a tragédia, ha elvétem a lépést, és többet lépek a másik felé, mint ami biztonságos. Mindkettőnknek.