- Olyan értéktelen vagyok! - sóhajtotta Péter

- Miben látja a saját értéktelenségét? - kérdezett vissza a pszichológusa.

Különös, de amikor ezt a kérdést meghallottam kívülállóként, rögtön komikussá vált az a kijelentés, hogy "értéktelen vagyok". A kijelentés ugyanis egy általános életérzésből fakad, a kérdés azonban akaratlanul (?) úgy állítja be, mintha ezt tételesen fel lehetne sorolni, ezért eltéríti az életérzést a racionális leltár irányába, és megfogalmazhatatlanná teszi. Ha kilép az ember abból az általános érzésből, hogy ő értéktelen, rögtön vitatható és fals kijelentéseket tud tenni, amikre válaszul elő lehet citálni példákat, érveket, hogy miért nem az. Vagy miért nem maradéktalanul. Persze egy ilyen érvelő és beláttató érvelés az életérzést nem fogja érinteni, maximum kétségessé teszi, hogy ezt IS jól látja-e a páciens. Vagyis ezt SE látja jól. De ha az eszét meg lehet győzni, akkor miért marad mégis ott bizonytalanul az értéktelenség érzése?