Egyre jobban megrémiszt, hogy akármennyire józanul és reálisan szeretném látni a körülöttem levő világot, benne az egyes emberekkel, nem tudok én se megszabadulni attól, hogy sokszor magamon keresztül látom a többieket, magamat vetítem ki másokba, és sokszor remélek ott rokonságot, együtt rezonálást, ahol az nincsen. A visszajelzések alapján jól látok dolgokat, talán sokszor túlságosan lecsupaszítva, túlzottan kipárolva a lényegi elemeket. Mégis, az összes meglátásom gyökerénél ugyanazt a hiányt és erőtlenséget élem meg: én magam nem hiszek magamnak. Minden kimondott szót visszavonnék szinte azonnal, minden kimondott szó, megformált gondolat, minden lényeglátás visszahullik rám, mint valamiféle üres fecsegés, amely valójában elfed valamit, miközben eladósít, hiszen fedezet nélkül nyomtatom a szellemi bankjegyeket. Szüntelenül gondolkodó ember vagyok, reflexióban élek, az alkatom filozofikus, igazságkereső, megismerő - nem tudok más lenni, viszont mindezt teherként élem meg, nem pedig erényként. Legalább ezen keresztül megélhetem, hogy milyen amikor az ember személyisége önmaga börtöne is egyúttal. Különös módon amikor az, aki vagyok, tud olyat nyújtani másoknak, ami őket segíti átlátni a helyzetüket, vagy pillanatnyi enyhülést nyújt a számukra, akkor se örömet érzek, hanem az elátkozottság érzés csak fokozódik bennem. 

Van egy mesebeli karakter, egy archetípus, amelyikben magamra ismerek: ez a vándor, aki folyton megérkezik valahová, ott felelősséget vállal egy helyi problémáért, addig marad, amíg az megoldódik a tevékeny közreműködésével, és indul is tovább. A helyiek szeretettel és tisztelettel veszik körbe, de nem marasztalják, mert mindenki érzi, hogy a vándor nem tartozik oda. Talán sehova nem tartozik, nem része a játéknak, a világnak, ő a kívülálló, és mindenki csak így tud rá gondolni.