Lehet valaki bizalmatlan általában az emberekkel, de a bizalmatlanság védőfala mögött ott munkál benne a remény, a várakozás, a nyitottság, és mindezek a kedvező együttállás esetén felszínre is törnek. De mi van akkor, ha az emberben a "jóval" szemben van bizalmatlanság, a jót nem tartja véglegesnek, igaznak, csak múló ígéretnek, amely inkább kivétel, mint szabály? Ilyenkor nincs kedvező együttállás, mert bármi történjék is, bármilyen csoda, bármilyen jó és szép dolog emberünkkel, az számára nem az ígéret földjére bevezető lépés, hanem gyanakvásra okot adó látszat, fellobbanás, véletlen - és tartson bármeddig is a szerencséje, boldogsága, a lelke mélyén már felkészülve várja annak elmúlását. Hogy lehet egy olyan bizalmatlanságot feloldani, amire az Élet keretei között nem lehet bizonyosságot nyújtani? Hogy lehetne egy olyan bizalmatlanságot bizalomba fordítani, ami az élettapasztalata alapján bizalmatlan, pedig pont a bizalmatlanság az, amely újratermelheti a rossz tapasztalatát, és az önigazolás körkörös csapdájában vergődik.