Folyton jönnek szembe a bölcsességek és a pszichologizálások a szeretetről, az elfogadásról, a valódi és a hamis érzésekről, az igaz barátokról, az önbecsülésről, a lélek szükségleteinek megfogalmazásáról, a harmonikus kapcsolatokról. Azt hiszik az emberek, hogy az élet egy tanulási folyamat, ezért folyton meghatároznak, racionalizálnak és önfejlesztenek. Nem, az élet nem tanulás, hanem vergődés: a lélek egyszerűen csak szeretne lekuporodni a másik mellé, és feloldódni a közösben, erőlködés helyett csak bizalommal ráfeküdni a hullám sodrására, de ehelyett folyton megkapja a küzdelmet, a szakadékot, a viszonzatlanságot, az egyensúlyi állapot ritka voltát, megkapja a szégyenkezést önmagáért, megkapja azt a tapasztalást, hogy mikor mit mondhat ki, és kinek, megkapja a félreértéseket és a tisztázó beszélgetéseket, vagy a félreértéseket a tisztázás igénye és lehetősége nélkül, megkapja a határokat, amelyekbe folyton beleütközik. Pedig ő csak szeretett volna lekuporodni, és feloldódni a pillanatban, a jelenlétben, a mosolyban, szeretett volna megnyílni, tükrözni és visszatükröződni a másikban. Érdekes módon ez gyerekkorban még megy. 

Nem kell beszélni az élet dolgairól, nem kell folyton gondolkozni, kutatni, meghatározni, nem kell állandóan halmozni a bölcsességet, mivel ezek valójában minden látszat ellenére nem a célt szolgálják, nem a jobb életet teszik elérhetővé, csak felfedik, hogy az ember nincs otthon, hogy hiányt szenved, hogy az önfeledt feloldódás a másikban nem lehetséges. Minden elmélkedés, beszéd, okoskodás csupán a vergődésből fakad. Otthonra kell találni - miközben meglehet, nincs is valódi otthon a világban, csak kiegyezés, elfogadás, kompromisszum. De akkor meg azt kell eldönteni, hogy kell-e az otthonnak álmodott otthontalanság minden áron. Mennyi az a kevés, ami már elég jó valakinek?