Vallásos közegből jöttem, a vallás az én életem része is volt, ezért kitörölhetetlenül ott van a reflexeimben, bármennyire hitetlenné is váltam közben. Olykor esténként megkísért az ima gondolata, amin el szoktam mélázni, és végigpörgetem magamban, hogy mit is kérnék, ha kérnék, hogy mi lenne az, amire a legjobban vágyok. És mindig oda lyukadok ki, hogy annak a békéjét, hogy ne legyek senki számára se valaki, és ne kelljen erőfeszítéseket tennem, a világban munkálkodnom ahhoz, hogy megteremtsem az élethez szükséges feltételeket. Nincsen olyan reményem, vágyam, amelynek sikeréért és beteljesüléséért imádkoznék - hiába is van hivatásom, amelyben vágyhatnám a csúcsokat -, nincs olyan ember, akivel szorosabbra fűznék bármit is - hiába is szeretek feleslegesen valakit -, sokkal inkább venném le a vállamról az emberi kapcsolatok összes terhét. 

Eljátszhatnék a gondolattal, hogy ez egy megfáradt, öreg lélek bölcsessége-e, aki már nem akarja azt a tülekedő és hangos játékot játszani, amit Életnek hívnak - csak nézni -, vagy a sebzett és kiábrándult lélek begubózása. Talán mindkettő, talán egyik sem. Valójában amikor már erről szólna az el nem mondott ima, akkor mindegy is, mert nincs olyan tükör a közelben, amely úgy tükrözné vissza a valódi arcomat, hogy az ne csak látvány legyen, hanem hatás is, amely elindít valamerre, mert ráeszmélek arra, hogy elvesztem, vagy üdvözültem. Tulajdonképpen tükörbe se igazán szeretnék nézni, mert nincs hiábavalóbb igény annál, mint hogy megpillantsuk magunkat - vagyis az önismeret sóvárgásánál.