A magára hagyott elme úgy küzd a saját démonjaival, hogy visszajelzés hiányában eléggé nehezen veszi észre, ha már letért a normalitás ösvényéről. A közösség, a barát, a szülő, a hitves, vagy a gondozó létének értelme az a visszatartó erő, amely azért mégis moderálja a magányos elme tévképzeteit, túlhajtását, eltévelyedését. A külső erő nem kell hogy valamiféle magasabb értelmet képviselve rámutasson a hibás gondolatokra, elég a puszta léte, törődése, a köznapi értelemben vett normalitása, hogy moderálja az önmagába fulladó gondolkodás tendenciáját, és visszarántsa a szilárd talajra.