A központban sátrak sorakoznak, a sátrakban árusok ülnek, és várják a vevőket. Ám nem csupán vevők nincsenek, de járókelők is csak módjával lézengenek. Tudom, milyen érzés ott ülni, várni, remélni, tudom, milyen amikor a fásultság hatalmasodik el a kereskedőn, mert már érzi, hogy ez a nap se lesz az igazi, de talán a holnap, mert megéli a hullámzást, a holt időszakok és a vásárlói rohamok váltakozását. De nem is a hullámzás a lényeg, hanem a mérleg, a vége, az összegzése a vásárnak. Olyan jól persze ritkán sikerül, hogy az jelentsen valamit a túlélésen kívül, azon kívül, hogy lesz holnap, hogy jut is, marad is, hogy folytatódhat a harc, jöhet a következő vásár, a remény, a kalkulus.

Miben más az életem, miben más a legtöbbünk élete, mint az örökös vergődés, kapaszkodás a morzsákba: igazán jó talán soha nem lesz, de annyi mindig jut, annyi mindig leesik Isten asztaláról, hogy a kutyák ehessenek. És akkor a kutya-ember kitalálja a vallást, hogy hálás lehessen Istennek, amiért az leejt pár cupákot az asztaláról. A kutyalét mindennapjaihoz képest ezek persze olyan soknak tűnnek, és Isten egyúttal végtelenül kegyesnek, de ha a kutya megállna egy pillanatra, akkor ráeszmélne, hogy eladja magát Istennek a semmiért, a kezét nyalogatja morzsákért, miközben az ő élete se más, mint nyomorúságos vergődés, törékeny kiszolgáltatottság, egyensúlyozás a sötétség határán.

Nem Isten alkotta az embert nyomorultnak, hanem a nyomorúságos ember igényli az Istent, hogy néha ejtsen le neki valamit, amiért négykézlábra ereszkedve hálásan nyalhatja a kezét. Ha épp nem az Istenét, akkor a földesúrét, királyét, papét, hatósági emberét, vagy aki épp adódik.