Bé éppen sikeres korszakát éli meg. Összeért nála a szakmai kiteljesedés és a külső siker. Ettől nagyképű, fellengzős, elbizakodott lett. Persze majd valósznűleg megjönnek a pofonok is, amelyek megtörik az önmagába vetett hitét a másik oldalon. Ezt én nem az élet igazságának tartom, nem valamiféle egyensúlynak, égi beavatkozásnak, csupán értelemszerűen következik abból, hogy az emberi lét törékeny valami, és az élet nem automata, amelybe bedobjuk a tudást és az erőfeszítést, és kijön a másik oldalon a siker és az elismerés. A dolgok esetlegesek és önkényesek. 

Vannak akik mindenáron értelmet keresnek az életben, a létezésben, ezért a születés és halál közötti hánykolódást amolyan iskolaként fogják fel, amelynek a ...

Van néhány nő, akinek nyomon követem az életét. Azért, mert szépek, de nem azért, mert férfi vagyok és tetszenek. A női szépséggel kapcsolatban amúgy is fentartásaim vannak, de ez nem érdekes most. Számomra soha az, hogy valaki gazdag, jó családba született, nem képezte irigység tárgyát, mert soha nem éreztem annyira meghatározónak, mint azt, hogy egy nő szép, ezáltal sikeres, ezáltal számtalan olyan lehetőség feltárul előtte, amiért másnak vagy küzdenie kell, vagy meg se kapja soha. 

Természetesen nem vagyok félkegyelmű, nem hiszem, hogy azért, mert egy nő szép, és ezért az élet a tenyerén hordozza, automatikusan boldogság a része, hogy nem él meg kudarcot, elutasítottságot, viszonzatlanságot, hogy nem csalják meg, nem ...

Huszonéves művészpalánta leányzó ismerősömet 7 év után elhagyták. Most szenved. Látványosan és nyilvánosan a Neten. A közzétett rajzai mind direktbe az állapotát jelenítik meg, néha önsegítő motivációs szövegeket ékel két kép közé. Talán nem csak mindenki szeme láttára akar gyötrődni, talán belejátszik, hogy üzenni is akar az őt elhagyónak, hatni rá, bűntudatot ébreszteni benne. Ebben az esetben nem csak büszkeség és tartás nincs benne, de olyan, mint egy földön fekvő koldus, amelyik alamizsnáért nyüszít. Nyomorúságos az egész. Talán bennem nincs empátia, talán soha nem éreztem valódi fájdalmat, amikor elhagytak, talán a kapcsolatok sose bírtak fontossággal az életemben.

A múltkor is kiírta, hogy egyszer talán ő ...

"Ha szó szerint számtalanszor kell is beledögölnöd, de végül úgyis boldognak kell lenned!" (Ismeretlen szerző)

A lélekvándorlás gondolatában sokan pozitívumot látnak, mert úgy érzik általa, hogy van remény, hogy el lehet érni a célt, sőt, hogy végső soron arra vannak ítélve, hogy elérjék azt, mert addig és annyiszor kapnak új esélyt, amíg be nem teljesítik a küldetést. 

Kétségtelenül hordoz ilyen pozitív vonást is, azonban számomra valami mást is, valami végtelen negatívat és kiábrándítót. Mintha a lét egy olyan iskola lenne, ahol végtelen sokszor meg lehet bukni, végtelen sokszor lehet felgyújtani az épületet, megerőszakolni a diákokat, nem baj, majd a sokadik életben levezekeljük, megbánjuk, meghaladjuk. Ha az esély ...

Az önreflexió során az ember önmaga megfigyelőjévé válik. Ez végső esetben még odáig is elmehet, hogy miközben cselekszik valaki, aközben figyel is, tehát nem utólag reflektál önmagára, hanem jelen időben. Részese is az eseménynek, de ugyanakkor külső megfigyelője is. Lehet sokat elmélkedni arról, hogy mi is a valódi én, a valódi önmagam, de abban a pillanatban, hogy az én így kettéválik az önmegfigyelés során, a kérdés hatványozódik. Azt hiszem, vannak emberek, akiknél nincs ilyen skizoid, hasadt állapot, akiknél belső egység és integritás áll fenn. Nincs belső dialógusuk. Önmagukkal azonosak. Sajátos és számomra nehezen elképzelhető állapot ez.

Vannak tükrök a fiókomban, amelyeket naponta veszek elő, hogy megnézzem magamat bennük. Ezek a tükrök kíméletlenek: csúfnak, ügyetlennek, tehetségtelennek mutatnak. Olyannak, akinek igazán nincs jövője. Talán nem kellene ilyen tükrökbe nézni, talán ezek nem is a valóságot mutatják. Talán az ember nem is tudhatja, hogy ő ki és mi, és mire képes, talán minden tükör torzít, akár pozitív, akár negatív irányba teszi. Talán jobb, ha valaki csúfnak, tehetségtelennek tartja magát, mint ha meg nem értett zseninek, a gonosz világ által üldözött szentnek, sárba hullott angyalnak. 

Talán nem is igazán magamat látom mások tükrében, hanem azt a valóságot, ami körülvesz, és amihez nem tudok alkalmazkodni. Azt a valóságot, amelynek a ...

"Ha gondolkozni akarsz felőle, tévedni fogsz. Nézz bele és láss!" (Zen tanítás)

A napokban játékosan összevitatkoztam egy ismerősömmel, akiről kiderült, hogy a Bhagavad Gitá-ra építi a világképét. Persze csak a szokásos módon, a nyugodt, jólétben tozbódó életének szeretne egy kis belső tartalmat, szóval nem igazán életfilozófia ez a számára, mint inkább lakásdísz. De ez most mindegy is. Kiderült az is, hogy az indiai védikus irodalmat meg nem ismeri. Ennyit a keresésről. Véletlenül (ezt persze ő is tagadná, hiszen a hozzá hasonlók számára nincsen véletlen) ez jött szembe vele, hát így maradt.

Van abban valami csodálatos, hogy többféle "szent hagyomány" áll az emberek rendelkezésére, van mihez nyúlniuk - az évezredek ...

"Plótinosz saját téridőbeli jelenlétét lényegtelennek tartotta, nem szívesen beszélt a maga történeti létezésének akcidenciáiról." (Bertrand Russel)

Az emberi nem történetét sokféle kettősség jellemzi. Az egyik ilyen, hogy vannak, akik a saját személyes létüket lényegtelennek tartják, mert valami elvont, absztrakt filozfóiai (vallási) eszmét és igazságot keresnek, kergetnek, amihez a saját életük mindenféle esetlegessége nem ad hozzá semmit. Ettől persze nem szűnnek meg emberként élni, vagyis a keresésük közben továbbra is folyamatosan alakuló történetük van, ami a botlásokat, esendőségeket is magában hordozza, de azt, hogy hová születtek, milyen magasak, kik a szüleik, milyen események tarkítják az életüket, teljesen ...

Filozófiatörténeti művet olvasok. A szerző azon elmélkedik, hogy olyan korszakokban, amikor az ember azt érezhette, hogy tehetetlen, hogy nem képes a világra hatni, hogy eszköztelen, hogy a jövő bizonytalan és kaotikus, akkor a filozófia is hajlamos volt a világtól való elfordulásra, olyan válaszok és megoldások hirdetésére, amelyek alapvetően belső utat jelentenek, és az ember szuverenitására és magára utaltságára helyezik a hangsúlyt - szkeptikus, sztoikus, cinikus és nihilista filozófiákról beszélek. Tevékenyebb időkben, amikor a kornak dinamikája, célja, eszméje volt, amikor a politikai részvétel által az egyén is hatni tudott, legalábbis ezt érezte, akkor a filozófia is sokkal inkább a közzel kapcsolatos kérdésekre ...

Egy dolog, egy olyan vélemény van, amire igazán érzékeny vagyok. Van olyan pont, amit megérintve rámszakad a kilátástalanság, az értelmetlenség és hiábavalóság érzése. Amikor azt mondják nekem, hogy nem fognak megérteni. Hogy amit mondok, amit képviselek, azt nem fogják megérteni. Hogy a látásmódom a dolgok túlbonyolítása. Ilyenkor mintegy megvilágosodásszerűen rámszakad a realitás, hirtelen szertefoszlik minden képzetem az értelemről és belátásról, és felismerem, hogy mindaz az idő, amit filozófiával, útkereséssel, gondolkodással, önvizsgálattal töltöttem, bizonyos értelemben öncélúvá vált, hiszen nem visszacsatolódik a "közösségbe", hanem elválaszt attól, különccé, érthetetlenné, elvonttá tesz. Tehát szigorúan ...

Van egy utolsó illúzió az életemben, amely rejtve bár, de ott munkál bennem. Rejtve, ezért csak akkor szembesülök vele, ha csalódásként jelentkezik - mert amúgy már rég nem fogalmazza meg magát elvárásként. Mégis van. Ez pedig az a tévképzet, hogy az alkotó, a kvázi művész különbözik a köznapitól, hogy az alkotás "mágikus" aktusában érintkezik valamivel, ami kiragadja a köznapiságból, tehát hogy ő mélyebb, érzékenyebb, valamilyen szinten jobb. 

Be kell azonban látnom, hogy a kreativitás is csak egy képesség, leegyszerűsítve bár, de olyan képesség, mint hogy valaki jobb matekos, vagy távolabbra ugrik. Képpel, szöveggel, vagy hangjeggyel dolgozik, kombinál, keresi az újszerűt, a hatásosat, a kifejezőt, de ez csak a felszín, ...

Azt hiszem, alapvetően nem ott kezdődik a baj, hogy valakinek buta, felületes, előítéletes és arrogáns a véleménye. Mert természetesen tévedhetünk, több dologról alkotunk véleményt, mint amennyihez értünk valamelyest, és hajlamosak vagyunk intuícióval és látomással helyettesíteni a tudást, a tények ismeretét. Lehetünk türelmetlenek is és lekezelőek, ha azt látjuk, hogy az igazunk sehogy se akar lecsapódni a másik oldalon.

A valódi probléma a hazugságnál kezdődik - a léthazugságnál, hogy ilyen nagy szót használjak. Léthazugság alatt azt értem, hogy valaki létrehoz egy hamis identitást, és azzal az igénnyel lép fel, hogy mások ezt a vágyképét igaznak tartsák. A legegyszerűbb eset, amikor a buta okosnak hiszi magát. Az ostoba ...

"Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hoztunk létre.

Azok a dolgok, amelyek hatalmunkban vannak, természetüknél fogva szabadok, semmi sem akadályozza, semmi sem köti őket. Azoknak a dolgoknak azonban, amelyek nincsenek a hatalmunkban, nincs erejük önmagukban, másoktól függenek, egy kívülálló megakadályozhatja vagy elsajátíthatja őket.

Emlékezz erre: ha a természetüknél fogva függő dolgokat függetleneknek tartod és a más dolgait sajátaidnak tekinted, akkor minduntalan akadályokba ...

Van valami sajátosan köznapi abban, ahogy ugyanaz az ember erényekről és morálról tart magasztos beszédet, majd a pulpitusról leszállva rögtön le is köpi az egészet. 

Sajátos, hogy mindig azok a megbízhatatlanok, a jellemtelenek, akik szeretnek az erkölcsről, meg a helyesről prédikálni, és minél inkább erősködik valaki, hogy ő sziklaszilárd, és "micsoda világ ez", annál biztosabban link. Végtelenül iszonyodok azoktól, akik magukra pozitív példaként hivatkoznak, és amikor számon kell kérni a másikat, akkor szinte azonnal megjelenik beszédükben a "bezzeg én!".

Úgy tűnik, az erényes beszéd fordított arányban áll az erényesség mértékével.  

Kezdek abban hinni, hogy a cinikusok, a magukat rossznak és hitványnak ...

Egy illusztrációt nézegetek: a döbbent, meglepett fiút szájon csókolja egy huncut, életteli, vagány sellő. A fiú csodálkozásán túl, vagy azzal együtt a kép könnyed, vidám, mókás, boldog. Az alkotó bizonyára játékos, vidám, talán még szerelmes is (mindig, alapjáraton), de legalábbis tele van életszeretettel. Igazából az összes képét ez hatja át. Még a "gonosz", dühös karakterei is mintha kimosolyognának a kép mögül, és ettől az egész elveszíti komorságát. 

Eltöprengek, és képzeletben mellé teszem a saját alkotásaimat, vagy azt a filozófiát, ami mögöttük van. Nálam soha nem tudna megjelenni mindez a könnyed és vicces és játékos szellemiség. Nálam a sellő soha nem csókolná meg a meglepett legényt, mert a sellő, ...

Az ember alapvetően pozitív identitásra vágyik. Ha ez nem lehetséges, akkor a szembenállásra, a tagadásra, a kritikára helyeződik a hangsúly.

Játékfilm: pszichiátriai intézet. Szerethető bolondok. Mindig szerethetőek a bolondok a filmekben, mert a maguk megtöretettségében mélyen emberinek vannak ábrázolva. A roncstelepen már nincsen verseny, nincs pózolás, nincs játszma a filmesek szerint. A megtört ember emberi, mert őszinte és mezítelen, és a bizonytalanságában megtisztul.

Idealizálják a betegeket. A művészekben mindig él a vonzalom a bolondéria, a zártosztály, a periféria iránt. A valóság persze sokszor más, mert a filmen a mániás, a fóbiás is szerethetőként van ábrázolva, a betegek csak kivonatosan, jelképesen jelennek meg, nem a valós karakterükkel, és mindig van egy lány. Művészi, habókos, érzékeny, intelligens, és tele van szeretettel, meg az arra való ...

Elnézem őket, ahogy sugdolóznak, miközben a nő a fejét a férfi vállához hajtja, és kislánnyá visszaváltozva nevetgél minden elfojtott, suttogó mondat után. Néha felpillant kipirult és felhevült arccal, szeme lázasan csillog, és gyengéden megérinti a férfi karját, majd megfogják egymás kezét. 

A jelenet felkavar, és felidézi, hogy hányszor égette a kezemet egy nő érintése. Amikor szerelmesek, boldogok, bizakodóak, amikor leomlik róluk a sok póz és távolság, akkor hirtelen mezítelenné válnak. Mintha egy riadt és törékeny madarat tartanék a kezemben, amelyet ha nem elég óvatosan fogok, akkor összeroppantom. Bennem azonban ez soha nem felhőtlen örömet idézett, hanem ellenérzést. Valahogy a gyengeség, a sebezhetőség, a ...

Vannak közéleti emberek, akik iritálnak. Magamban folyton azt érzem, azt kívánom, hogy tűnjenek el. A sikereiket, a népszerűségüket, az önfeledtségüket meg nem érdemeltnek tartom, ezért mindig megmozdul valamiféle morális indulat, ha meglátom őket. Azonban ez hiába tűnik morális indulatnak, mélyebbről jön, mélyebbről buzog fel, és sokkal inkább van kapcsolatban indulattal, gyűlölettel, irigységgel, keserűséggel, mint józan és tiszta fejű ítélkezéssel valami magasabb nevében. Nem örülök ezeknek az érzéseimnek, de ezt emberinek tartom, és úgy tekintek rájuk, mint valami átvonuló borulásra. Távolságot tartok tőlük, és nem hagyom, hogy irányítsanak. Ez talán még mindig valamilyen jóra törekvés maradványa, amely meg akar ...

Világéletemben jóhiszemű voltam, és azt hittem, hogy minden ember rendelkezik összefüggő gondolatokkal a véleménye mögött, tehát tud indokolni. Ebbéli hitem miatt mindig megalázónak éreztem, hogy a másik nem vitázik, nem érvel, hogy lecövekel a véleményénél, és nem lehet belőle többet kicsikarni. Azt gondoltam, hogy nem tart annyira, hogy partnernek tekintsen egy vitában, egy párbeszédben. Aztán nehezen, de felfogtam, hogy tévedtem. Sok embernek nincs semmi a véleménye mögött, legfeljebb érzelmek, szimpátiák és antipátiák, ezért kifejteni se tudja. Nincs más, csak a kijelentés, a deklaráció. Ha valaki érvelésre kényszeríti őket, az megszégyenítő, hiszen maguk számára is egyértelművé válik, hogy nincs mit mondani, nem tudnak ...

Ha emlékeznénk, és valóban emlékeznénk az életünkre, akkor az első amit rémülten fedeznénk fel, hogy mennyire az ismétlés alkotja a lényegét. Újra meg újra futjuk ugyanazokat a köröket, de még csak fel se dereng számunkra, hogy ez így van, mert az agy jótékonyan felejt. 

Hangzavar vesz körbe: a dolgok, az emberek ontják magukból a szavakat, hangokat, gondolatokat. A szép és a rút, az igaz és a hamis, az okos és a buta, a szórakoztató és a lehangoló mind feloldódik és arcát veszti, mind beleolvad az egészbe. Mindenből túl sok van, és a túl sok elértéktelenedéshez vezet. Valami más kell, a csend és az elvonulás békéje. 

A nyelv amelyet elsajátítunk, meghatározza a világunkat, a gondolkodásunkat. Fogalmak cikáznak az agyunkban, amelyek révén megragadni véljük a jelenségeket, és ebben a képzelt fogalmi világban élünk a valódi helyett. Elhittük azoknak, akik körülvesznek minket, hogy az a fájdalom, az a szomorúság, az az öröm, az a bánat, az a szerelem, az az önzés, amit ők születésünk óta úgy hívnak, és amit ők is úgy sajátítottak el gyerekkoruktól kezdve. Nem arra célzok, hogy például valójában az önzés egészen más lenne, hogy pont az ellentetje annak, amit az emberek értenek alatta, hanem arra, hogy a fogalmakat rutinszerűen, átgondolatlanul használjuk, ahogy megkaptuk őket. 

A fogalmak által leírt világ csak egy vékony máz, és ha ...

Aki túlzottan az igazságot és a méltányosságot akarja, arra gyanakodva néznek, és joggal. A köznapi életben, az ösztönös, érzelmi, általánosító, leegyszerűsítő, a pragmatikus életben ezek a fogalmak nincsenek, vagy csak korlátozott mértékben. Mindig csak az áldozatok akarják a többség közönye mellett, a szeretteik támogatásával. A világvallások és bölcseletek univerzális igazságossága a törzsi igazságosság fogalmával kerül szembe - az előbbi elvont, objektív és általános, az utóbbi ösztönös, csak egy körön belül érvényes, az "idegennel" szemben azonban már nem követelmény.

Aki túlzottan az igazságot akarja, az gyanúba kerül, mert soha a törzsi ember számára az univerzális nem érthető, hiszen ő a kötődésben, a ...

Egy festő tart előadást. Láthatóan lelkesen ecseteli a technikai és művészi kérdéseket, kifejti, hogy mit miért fest, miért a témaválasztás. Feszengek, nem ragad magával, de nem azért, mert amúgy unalmas vagy érdektelen, hanem mert távoli. Nem tudok azonosulni, nem villanyoz fel, sőt, ráébredek, hogy már nem hiszek a mondanivalóban, az átadható gondolatban, tudásban. Nincs dolgom a festővel, a hallgatósággal. Nem szeretnék a színpadon állni és beszélni másokhoz, nem szeretnék állítani, azt hinni, hogy bármi relevánsat mondhatok bármiről is.

Egy lánnyal találkozom egy elintézendő üggyel kapcsolatban. Persze ott van egyfajta kíváncsiság is, ugyanis a lány roppant sokoldalú, tehetséges és kreatív. Talán művész lesz belőle. ...

Nincs igazság, nincsenek próféták és királyok, nincsen szépség se, nincs Isten se, nincs világ, nincsen barátság és szerelem, nincs ellenség sem, nincs érték és értéktelen, csak egy álom, amely néha úgy tűnhet, hogy kollektív, hogy sokan álmodják ugyanazt, de közben mégsem. Nem vagy te se és én sem. Nincs cél és út, nincs haladás és tévelygés, nincsen semmi, amit el kellene érni. Nincs igen és nem, nincs állítás és tagadás, még akkor sem, ha ez a szöveg is látszólag igen és nem.

A felébredés után megszűnnek a fogalmak, csak a lét van, csak a látás, de az sem lényeglátás, az sem bölcsesség, csupán annyi, hogy a fa, a folyó, a város, az ember csupán fa, folyó, város, ember. Csupán árnyak a retinán, melyek tovasuhannak ...

"Szerelem, szerelem, szerelem. Köpni kell, köpni kell, köpni kell...." (A. E. Bizottság: Szerelem )

„Zseni lehet, aki soron van, akit a sors keze kiválasztott akinek ősei akaraterővel lelkiműveltséggel a művészi tehetséggel voltak  felruházva, aki telivérrel – szerelemmel – jött a világra, aki szerelmes volt a dajkájába, aki szerelmes volt a napba, szerelmes volt az üstökös csillagba; ki a szabadba kívánkozott s pille után futkosott, aki szerette az igazságot, magában soha nem unatkozott, aki a munkát szeretettel végzé – a gondolattal a jövőt keresé, aki szakított a jelennel s útrakelt a sejtelemmel, aki mindenütt és mindenben szívét használta a küzdelemben; a ki pályát cserélt, visszavágyott az iskolákba, keresett-kutatott a ...

Több olyan fórumot követek figyelemmel, amely egyik oldalon rombol, a másikon pedig tükröt tart elém. Nem csak magamról, hanem az emberről általában. Az egyik a politikai véleményformáló nyilvánosság a megmondó emberekkel és a szurkolótáborokkal egyetemben. A másik ezoterikus-gnosztikus előadások az interneten. A harmadik olykor ezzel összefonódva, vagy ettől függetlenül a magyarság dicsőséges és eltitkolt történetének képviselői. A negyedik egy olyan oldal, ahol látomásos sültbolondok és szektás vegák magvas gondolatait gyűjtik össze (www.mindmeghalunk.com).

Kinevetni és lenézni másokat mindig azt is jelenti, hogy az ember megkülönbözteti magát tőlük. Az okos kineveti az ostobát, az ügyes az ügyetlent. Minden ...

Bé huszonéves tehetség, verseket, kisebb novellákat ír, amelyek függetlenül irodalmi értéküktől és maradandóságuktól, magukon hordozzák a tehetség és a szenvedély jegyeit. Bé szereti a szavakat, szereti a nyelvet, szereti a nyelvi játékot, és könnyed természetességgel lubickol a költői világban. Szerencsés, mert támogató családja, iskolája révén nem drámai és tragikus tehetség, akinek meg kellett küzdenie a gravitációval, és aki így lassan belemerevedik a hiányba, a görcsbe, a belső vívódásba, hanem a sok ösztönző révén kibomlott teljes virágában. Az, hogy ez mire lesz elég, bizonyos szempontból lényegtelen, mivel azon kívül, hogy az ember produkciójának lehetséges egy objektív értékelése magasabb szempontok alapján, ...

A vesztesek, a lúzerek, a kirekesztettek, az esélytelenek azzal szembesülnek, hogy ők nem olyan jók, nem kellenek, hiába minden erőfeszítés, hogy a rendszer nem nekik kedvez. Ilyenkor jön az idealizmus, amely forradalmat szeretne, ami valójában nem más, mint egy olyan új szisztéma, amely neki kedvez a meglevő előnytelen helyett. Ha idealizmus sincs, akkor jön az ellenkultúra, a szembenállás heroizmusa. De mindegy is, mert mind ugyanarról szól, hogy az önmagát értéktelennek és sikertelennek érző egyén önmaga számára hozzon létre egy burkot, amelyben magát értékesnek és sikeresnek érezheti. Miért olyan nehéz az értéktelenség és sikertelenség tudatával élni, hogy ha már nem működik az ellenkultúra álma se, akkor ott a másik kijárat, a ...

A valóság olykor emészthetetlen, és valóságos öklendezést vált ki, mint a gombóc, amely megakad, vagy mint az orvosság, amely keserűségével ellenállásra kényszeríti a nyelőcsövet. Ezért ha a valóság felismerése megvilágosodás, úgy az nem felszabadító élmény, nem gyógyító, nem megtisztító, hanem tömény, mérgező, sokkoló, kiábrándító. Csupasz, érdes, mezítelen - de nem erotikusan mezítelen, hanem nyomorúságosan, hogy az ember inkább megvetést és szánalmat érez, mint vágyat és rácsodálkozást. 

Az utóbbi időben fokozódó viszolygást vált ki belőlem minden értékfogalom. Legyen szó könyvről, előadásról, eszmefuttatásról, amely az értékről beszél, és kimondva-kimondatlanul megkülönbözteti az értéktelentől, a haszontalantól, az elmém görcsbe rándulva löki el magától a kijelentéseket. Néha a köznapi beszélgetések során belőlem is kiszaladnak gondolatok, amelyek a jóról és a kívánatosról szólnak, de mint valami szellemi természetű másnaposság esetén, úgy ezt is utólagos undor és öklendezés kíséri, csak éppen önmagamtól, és attól a szereptől, amelyet az ilyesféle elmélkedés az emberre ró. Kifejezetten kerülöm is azokat az ismerőseimet, akik tartalmas beszélgetést generálnak, mert az a pózolás és ...

A vegánok szerint dögevő vagyok, a hívők szerint hitetlen (és így bűnös), az ateisták szerint birka (már amennyiben bármi hitem van), a műveltek szerint műveletlen, a műveletlenek szerint zsibbasztó és okoskodó, a jobboldaliak szerint hazaáruló, a baloldaliak szerint náci, a nacionalisták szemében idegenszívű, az európéerek felfogásában provinciális, a macsók szerint férfiatlan, a házas férfiak szemében éretlen (ha még mindig egyedülálló vagyok, kitérek a felelősség elől), a sikeresek szemében lúzer, a szentimentálisok szemében érzéketlen, a mereven racionalisták szerint patetikus és érzelgős, a művészek szerint tehetségtelen, a tehetségtelenek számára is csak dilis................

Átlagosan ennyi identitást kapok/kapunk a ...

Az elmúlt egy hét során voltam köcsögképű, hülye, műveletlen, idióta, birka, tenyérbemászó, picinyem............ Mindez az internetes vitakultúra köznapi rögvalósága. Ettől függetlenül nincsenek illúzióim, itt csak szabadabban nyilatkoznak meg azok, akik szemtől-szembe gyávaságból visszafogottabbak lennének. Nem is az a lényeg, hogy már a második érv során kapom-e meg azt, hogy kretén vagyok, hanem az a mentalitás, ami mögötte van. A saját felfénylő bizonyosság mindenki számára mint valami édesgyermek, olyan evidens, logikus és adott, ráadásul identitáserősítésre használják az érzést, hogy nekik igazuk van. Szerintük csak kizárólag a hülyék nem látják a fényt, ami persze számukra - mármint a "látás" - a világ ...

A barátom boldogtalan. Folyton csak erőlködik a nőkkel, de nem jut egyről a kettőre, olykor kihasználják. Rendes, jólelkű és gondoskodó. Néha okítom: lelketlenséget, kíméletlenséget és harcos büszkeséget próbálok belecsöpögtetni, mondván, inkább gyűlöljön, de ne legyen áldozat - ám jómagam is megborzadok a helyzet abszurditásától, mivel egy jólelkű embert próbálok valami másba átfordítani, miközben nem talál olyat, aki megbecsülné, ezért nem élheti meg a kölcsönösséget. Rendben van, hogy én a magam perverz logikája, élettapasztalata alapján egyfajta háborúként fogom fel, de mégis, milyen élet ez? Mitől olyan lehetetlen a normális, a köznapi értelemben vett boldogulás sokak számára? Közben mások könnyedén ...

Valamit nem lehet elmondani, mert nem lehet, mert képtelenség. Csak hordozni, csak érezni, csak viselni. Mert elmondani nem lehet, mert ha kimondod, már nem ugyanaz, már csak zagyvaság és úgyse érteni. Mert csak belül valóság, már akkor hazuggá válik, amikor meghallod, amikor kimondod. A valódi dolgok elmondhatatlanok...........

Nemrég feltűnt valaki az életemben, majd egy hirtelen és rutinos döntésem következtében el is tűnt. Pedig különös találkozás, különös ismeretség bontakozott ki egy esztelen véletlen következtében. Nyomot hagyott bennem, mert ha valaki értékes, érdekes, ritka, és mégis ilyen könnyen feláldozom valaminek az oltárán, talán a józanságén, talán a büszkeségén, talán a bölcsességén, talán egyszerre jogosan és ostobán, akkor felmerül a kérdés, hogy mihez tudnék ragaszkodni, milyen jót lökjön elém még az élet, hogy elég jó legyen..........

A könyvesboltban álldogálok, és belekapok egy-egy könyvbe. Az egyikben Rudolf Giuliani polgármestert méltatják áldozatos munkájáért, szervezőképességéért. Elmerengek a sorok fölött, és felsejlik, hogy az ember nem önmagában találja meg a célját, hanem a másokért végzett munkában. Önmagamban fellelni a célomat valahol ugyanaz, mintha arra törekednék, hogy szépnek lássam magamat. Azt hiszem, pont itt van a kutya elásva, ezért van annyi ember, aki elszigetelődve és visszahúzódva keresgeti önmagát, azt gondolva, hogy ha majd megtalálja a választ saját létére, akkor ez úgy meg fogja erősíteni, hogy onnantól kiléphet a világba, és majd megállja a helyét, majd érvényesül, majd boldog lesz és önálló. Tehát először meg akarják ...

Talán két hónapja nem alkottam, nem rajzoltam. Nézegetem mások munkáit, és olyan távolinak érzem már az egészet magamtól: tökéleteset alkotni, tökéletességre törekedni, megörökíteni egy pillanatot, egy benyomást, remélni, hogy valami maradandó születik. Abból, amit a gyermek még önfeledten és öncélúan csinál, időközben valami más lesz, megpakolva célokkal, tartalmakkal, igényekkel.

"Alkotni" - annak a hitnek a kifejeződése (is), hogy van mit mondani, hogy van értelme elmondani, hogy fontos, hogy hozzáadhat a világhoz. Valahol az alkotás hit, önhit, hiszen a művön keresztül önmagát is megörökíti....

Persze sajátos ellentmondás, hogy mindezt leírom, hiszen pont azt csinálom az íráson keresztül, amit az előbb valahol ...

Társasági fotót nézegetek: Ádám egy csoport közepén, jobbján a barátnőjével. Iszonyat fog el, a barátnőn nem a boldogságot látom, hanem a birtoklást. Ádám nem egy pasi, nem egy társ, hanem olyan, mint az autó, a mosógép, a lakás, az új ruha. Van benne valami, ami miatt státuszjellege van, a tulajdonlásával visszaigazol valamit a nő számára. Lehet vele büszkélkedni, mutatkozni, társaságba menni, fotózkodni, és közben ott ragyog az arcon a büszke rátartiság: ez is kipipálva. Olyan, mintha az emberek egy részének lenne egy fejbeli listája, hogy miket kell teljesíteni, megszerezni ahhoz, hogy ők normális, sikeres és boldog embernek számítsanak.

Egy alkoholistával beszélgetek, aki már pár éve nem nyúlt alkoholhoz. A beszélgetés összegzésre késztet a családi tapasztalataimmal kapcsolatban. Meg kellett tanulnom, hogyan különböztessem meg a valódi segítségkérést a csimpaszkodástól. Az önsajnálat koldulását a tényleges belátástól és számvetéstől. A párbeszédet az egyoldalú és zsákutcás monologizálástól. A reménytelen szituációt az együttműködés lehetőségétől. A játszmázást az őszinteségtől. Az önfelmentést a szembenézéstől.

Az ember edzetté válik, megszokja, hogy hozzá (elvileg) közelálló embereket hagy az árokparton (képletesen). Hogy a sebesülteket nem cipeli magával. Az életben ez nagy segítség. Talán így kevesebb empátia és ...

Ez a farkasok világa, itt nem szabad jónak lenni, mert megesznek, megrágnak és kiköpnek. Itt háború van, ahol bármelyik pillanatban ellenség lehet bárkiből. Nincs otthon, nincs család, nincs barát, nincs szerelem - pillanatnyi állapotok és konstellációk vannak csupán, amelyek könnyedén az ellentétükbe válthatnak. Csak az számít, hogy az első jelre képes legyél habozás nélkül cselekedni: ölni, elvágni, lezárni, eltaszítani, otthagyni az árok partján tehetetlenül. Inkább ő, mint te. Ez az én életbölcsességem. Meglehet, hogy torz, hogy valótlan, hogy féligazság, hogy radikális, de a tapasztalatom esszenciája, ezért számomra mindenképpen érvényes. 

Beszélgetek egy gyógyultnak tekinthető rákossal. Nem vett igénybe semmilyen alternatív és spirituális módszert, csupán a sokat szidott és kárhoztatott orvosi eszközöket. Ez most azonban mindegy is, mert semmi jelentősége. Elnézem, ahogy kicsit törődött testtel, de vidám öniróniával ül velem szemben, és rajta keresztül fogom fel, hogy a test az valami más, az egy önálló entitás, tőlünk függetlenül sebezhető, betegíthető meg. Iszonyodni kezdek azoktól, akik a csodaszert, a titkos módszert, a lélek hatalmát hirdetik a test felett. A test számukra csak egy gondolat, azonban elnézve a velem szemben ülő embert, a test nem gondolat, hanem egy adottság, egy létező, amely a világba van beleágyazva, annak a része, nem pedig pusztán a lélek ...

Olykor, talán gyakrabban a kelleténél, mintha a rabok nem az igazságtalanság ellen lázadnának, hanem csak azt kifogásolnák, hogy rossz végén vannak a botnak. Felül szeretnének lenni inkább, ezért ha tehetik, rögtön másolják a fegyőrök viselkedését. Ettől függetlenül szeretnek sírni, magukat siratni, áldozati szerepben tetszelegni részvétet koldulva. Ha valaki rámutatna, hogy miként tudnának megszökni, egyből a nehézségeket sorolják, és gyűlölik azt, aki részvét és sajnálkozás helyett a megoldás keresését kéri számon rajtuk. Hirtelen fel is bukkan náluk a szabadság gyűlölete, mintha a rabot sértené, hogy nem mindenki rab. Az ő forradalma ezért álságos lehet csak, nem jobb világot akarna, hanem fordított ...

Amikor azt üzente, hogy hiányzom, már tudtam, hogy vége. Nem is volt rá jellemző, hogy ilyeneket írjon. Bár gondolhattam volna arra is, hogy elöntötte a szerelem, ám az élet nem mese, ezért inkább arra gyanakodtam, hogy történik valami, ami erősebb nála, és most védekezik, ezért megpróbál belém kapaszkodni mielőtt úgy dönt, hogy hagyja magát elcsábítani, mielőtt megadja magát az árnak, ami benne feltörni készül. 

Nem először bújt hozzám nő közvetlenül azelőtt, mielőtt elhagyott. Mindig meglepett az ilyesféle belém karolás, mert mindig jellemző rá, hogy kilóg a megszokott gyakorlatból, hogy közben nem a szemembe néz, hanem a bokrot fürkészi, ahonnan a veszély leselkedik rá, és akármit is mond, nem az a lényeg, nem a ...