Amikor azt üzente, hogy hiányzom, már tudtam, hogy vége. Nem is volt rá jellemző, hogy ilyeneket írjon. Bár gondolhattam volna arra is, hogy elöntötte a szerelem, ám az élet nem mese, ezért inkább arra gyanakodtam, hogy történik valami, ami erősebb nála, és most védekezik, ezért megpróbál belém kapaszkodni mielőtt úgy dönt, hogy hagyja magát elcsábítani, mielőtt megadja magát az árnak, ami benne feltörni készül. 

Nem először bújt hozzám nő közvetlenül azelőtt, mielőtt elhagyott. Mindig meglepett az ilyesféle belém karolás, mert mindig jellemző rá, hogy kilóg a megszokott gyakorlatból, hogy közben nem a szemembe néz, hanem a bokrot fürkészi, ahonnan a veszély leselkedik rá, és akármit is mond, nem az a lényeg, nem a vallomás a fontos, hanem a mögüle kicsengő felszólítás: "védj meg magamtól!". Mert nem a csábító, az ex, nem a másik férfi a veszély, hanem a nőben kibontakozó ösztön, amelynek van egy pillanatnyi fázisa, amikor még nem ragadta el, de el fogja, és a nő ebben a felemás pillanatban sóhajtja, hogy "hiányzol", majd eltűnik. És tényleg. Én pedig felszabadultan sóhajtok, hogy megint megszabadultam.