Beszélgetek egy gyógyultnak tekinthető rákossal. Nem vett igénybe semmilyen alternatív és spirituális módszert, csupán a sokat szidott és kárhoztatott orvosi eszközöket. Ez most azonban mindegy is, mert semmi jelentősége. Elnézem, ahogy kicsit törődött testtel, de vidám öniróniával ül velem szemben, és rajta keresztül fogom fel, hogy a test az valami más, az egy önálló entitás, tőlünk függetlenül sebezhető, betegíthető meg. Iszonyodni kezdek azoktól, akik a csodaszert, a titkos módszert, a lélek hatalmát hirdetik a test felett. A test számukra csak egy gondolat, azonban elnézve a velem szemben ülő embert, a test nem gondolat, hanem egy adottság, egy létező, amely a világba van beleágyazva, annak a része, nem pedig pusztán a lélek függvénye. Valahogy már rettenetesen taszít ahogy az emberek ösztönösen a remény nevű drogon csüngenek, és teóriákat alkotnak, mert sehogy nem akarják elfogadni, hogy a dolgok olykor vannak, megtörténnek, és gyakorta ok és rendeltetés nélkül.

Az ember folyton irányítani akar, azt képzelni, hogy ő határozhatja meg a sorsát. Valahol abszurd és paradox, ahogy azt mondják, a lélek határoz meg mindent, belőle ered minden betegség, és képes meggyógyítani a testet is, azonban ugyanezek az emberek láthatóan már nem törik azon a fejüket, hogy a lelket ki irányítja, ki határozza meg, hogy mi megy végbe benne (ők biztosan nem). Azt képzelik, hogy a lelkükön keresztül uralhatják a testi folyamatokat (persze mindig csak akkor, amikor már baj van), de hogy önmagukat (vagy a lelküket) hogyan uralhatják, és ezen keresztül az életüket - ami első pillantásra mégis egyszerűbbnek tűnik, mint felszámolni meditációval a rákot -, az fel se merül bennük. Valami homályos bizonyosságérzeten keresztül még azzal sem szembesülnek, hogy nem egyes szám első személyben beszélnek a lélekről, amely ugye ilyen hatalommal bír, hanem ugyanúgy leválasztják magukról, mint a testet (a "testem", a "lelkem", a "karom" - mi a különbség?). Tehát akkor ők is csak a lélek egyik nyúlványa, vagy fordítva.

Különösen következetlen és ostoba lény az ember: szeret belekapaszkodni mindenbe, és bármit megvesz, ami gyógyulást, sikert, boldogságot igér neki. Pedig csak méltóságra, önuralomra, elfogadásra és belátásra lenne szükség.