Egy alkoholistával beszélgetek, aki már pár éve nem nyúlt alkoholhoz. A beszélgetés összegzésre késztet a családi tapasztalataimmal kapcsolatban. Meg kellett tanulnom, hogyan különböztessem meg a valódi segítségkérést a csimpaszkodástól. Az önsajnálat koldulását a tényleges belátástól és számvetéstől. A párbeszédet az egyoldalú és zsákutcás monologizálástól. A reménytelen szituációt az együttműködés lehetőségétől. A játszmázást az őszinteségtől. Az önfelmentést a szembenézéstől.

Az ember edzetté válik, megszokja, hogy hozzá (elvileg) közelálló embereket hagy az árokparton (képletesen). Hogy a sebesülteket nem cipeli magával. Az életben ez nagy segítség. Talán így kevesebb empátia és kompromisszumkészség jutott, de mindig ámulattal nézem, ahogy az emberek kapaszkodnak a másikba, amikor már nem kellene. Hisznek a segítségben, miközben segíteni nem lehet, vagy ha valamennyire lehet is, mindent fel kell áldozni, alá kell rendelődni. Azt hiszik, elég rimánkodni, meg szembesíteni, meg szenvedni, meg fenyegetőzni. Fenntartanak függő helyzeteket, amikor már zárni kellene. Persze mindig a szeretetre hivatkoznak, meg hogy könnyen beszélek, de most már tudatosult bennem, hogy itt másról van szó - más iskolába jártam. Ebben az iskolában a legfontosabb tananyag, hogy mikor kell felállni, hátat fordítani, becsukni az ajtót és továbbmenni.