A realizmus könnyen keveredik gyanúba, hogy valójában pesszimizmus. Nem csoda, ha lehántjuk róla a pesszimizmus árnyékát, még akkor is van valami rideg és szürke a józanságban. Úgy látni a dolgokat ahogy vannak, nem kínál tetszetős illúziókat. 

Persze a realizmus jogosan vádolható szűkkeblűséggel, bizalmatlansággal, túlzott ésszerűséggel, illetve azzal, hogy kis tétekben játszik, és akkor is biztosra megy. Továbbá a realizmus az adottságokból indul ki, azokat rögzítettnek veszi, ezért kevéssé képes forradalmi változásokat elindítani, vagy formálni a környezetét. 

A realizmus nyilván csak annyiban reális, amennyire a gazdája az. Mivel a realizmus azt ígéri, hogy reálisan látja a dolgokat, ezért óhatatlanul felveti a kérdést, hogy mennyire láthat bárki reálisan, és milyen mértékben. A bizalmatlan, a pesszimista, az emberkerülő, a cinikus, a paranoiás, a megkeseredett mind realistának látja magát, tehát nyilván az se döntő, hogy az ember hogyan nevezi önmagát. 

Ha azt képzelem, hogy képes vagyok megváltani a világot, és ezt a feladatot hitem szerint a Sors rótta rám, az hatalmas erőt adhat a cselekvéshez. Ha azt képzelem, hogy semmi vagyok, az elszívhat minden erőt attól, hogy érvényesítsem magamat. Mindkét elképzelés lehet végső soron téves, irreális, de mindez nem számít, mert teljesen más életutat eredményezhet. 

Mit számít tehát a képzelgésünk önmagunkról? Sokat és semmit. A képzeteink a valóságot formálják - egy pontig. De hol ez a pont?