Miután Makra öngyilkos lett, hátrahagyva feleségét és gyerekét, a barátja, Kadét, körülnézett a lakásában: "ha legalább bejön elbúcsúzni a szobától, ahol élt, biztos nem teszi meg, de nem is akart elbúcsúzni, pedig itt élt tíz éven át; a Kadét körülnézett, látta a horgolt csipketerítőcskéket fölgombostűzve a fotelok bordó támlájára, hogy le ne csússzanak, a vitrin üvege mögött a porcelán állatkákat, a hamutartókat, a vázákat, a bekeretezett családi képeket a falon, az ablak előtt a filodrentont, a televíziót (a tetején újabb csipketerítő), nézte a tiszta, gondosan elrendezett szobát, ahol Makra egyéniségének, ízlésének, tízéves jelenlétének semmi nyoma nem maradt, és arra gondolt, hogy ha Makra bejön ide elbúcsúzni, nem szarakodik a gázzal, kiugrik az ablakon." (Kertész Ákos: Makra)

A nők olykor rettentő élhetetlen környezetet képesek otthon címén teremteni, amit azután ráadásul még meg is mérgeznek egyfajta rigorózus pedantériával. A díszek, a bútorok, a portalanított felületek csillogása, a szőnyegek, a festmények a falon, mind valamiféle törekvés kellékei, amely felfelé tör, mutatni akar kifelé, ám hiányzik belőle a melegség, a lélek, az emberség. Mindennek helye van, mindennek sugároznia kell valamit...........A kispolgári miliő kínos és fojtogató fantáziátlansága és üressége, amelyben inkább feszengeni lehet, mint megpihenni. A környezet, akár a mocsár a maga kipárolgásaival, hosszan tartó roncsolást képes kifejteni a benne élőkre.

Nem is lakás valójában, hanem egy bútoráruház bemutató részlege, vagy lakberendezési múzeum, ahol a feleség nem más, mint teremőr-takarítónő-igazgatónő, aki mindig ideges, ha oda nem illő tárgyakat felejt valaki az asztalon, a kanapén, vagy a padlón. Valójában a nő szolgálója a saját lakásának, amiben az ő álma és fantáziája ölt testet. Éppen ezért neki is csak módjával megnyugvás, sokkal inkább állandó feszültség, kontroll, folytonos állagmegőrzés. Folyton fegyelmeznie kell a "látogatókat", vagyis a férjet és a gyerekeket, hogy fennmaradjon az érintetlenség látszata. Mindez remek lehetőség a folytonos panaszra és zsörtölődésre, hogy "senki nem tiszteli a munkámat", miközben valójában nem a munkájáról van szó, hanem a saját lakásáról, lelkének a kivetüléséről, amelyben mindennek rögzített helye van. 

A szövegrészlet nyomán végiggondoltam az egész családom "történetét", és azzal kellett szembesülnöm, hogy sem apám, sem a nagyapáim nem voltak jelen abban a házban, amit ők (is) megteremtettek. Hogy ahol éltem, ahol felnőttem, az egy női világ volt, mert nők fantáziáját, ízlését, lelkületét jelenítette meg maximális mértékben. Női szellemiség járta át a falakat, a tapétát, a lépcsőt, a csempét. Semmi más elviselhető számomra, csak a nyári konyha a maga periférikus semlegességével. A nyári konyha még a nők szemében is amolyan mostohagyerek, ami a kamra és a konyha keveréke, ezért nem fordítanak rá gondot, hogy "tökéletesre" csiszolják. Átmeneti. Egy férfinak ideális, mert az egyetlen otthonos helyiség a nagy női pedáns álomban.

Ha egy férj boldogtalan, rosszul érzi magát a házasságában, akkor döbben rá, hogy a közös otthon nem közös, hanem az a nő lakása, amit immáron ő nem érez magáénak. Maga a lakás is ellenségessé válik a számára. Mindegy, hogy ki mennyivel járult hozzá, de az nem az övé, onnan csak elmenekülni tud. A tévébe (mert a tévé a maga hipnózisával egy másfajta menekvés, tulajdonképpen egy virtuális szoba a lakásban), a garázsba, a kocsmába, a haverokhoz, de oda sem, mert az is mind házas, és a feleségek viszonya általában kettős a férj barátaihoz, és hát ahol a haver lakik, az is csak egy női miliő.

Egy férfi természetesnek veszi, hogy ha megtalálja azt, akivel összeköti az életét, akkor alárendeli magát, és a nőnek teremt, épít otthont. Ezt nem akarom önzetlenségnek, hősiességnek beállítani, ez egy program, ez egy mély ösztön, csak ez az ösztön eredményezi azt, hogy miközben a férfi boldog, amikor látja, hogy a párja kiteljesedik a lakás megálmodásával, berendezésével, és hozzá is segíti ehhez azzal, hogy teljesen rábízza a kialakítást, nem veszi észre, hogy többnyire ezzel ki is szorítja önmagát onnan. Szimbolikusan, jelképesen, ténylegesen.

Az csak látszat, hogy válás után javarészt férfiak válnak hajléktalanná: már előtte is azok voltak.