Lezárult egy korszak, amely úgy tűnik utólag, szükségszerűen végződött bukással. A sajátos sorsom, életutam miatt mindig vonzódtam a nehéz életű nők iránt, akik valahol megbicsaklottak, áldozattá váltak, perifériára sodródtak,  vagy a lázadás, a "bűn" révén valami más tapasztalat formálta őket, mint a "normális" lányokat. Valamiféle rokonságot reméltem, azt az érzést, hogy ismerem őket, értem a tapasztalatukat, a sorsukat.

Ott hibáztam, hogy a hányattatott sorsból csak akkor lesz fény, ha erő, tisztaság, vagy annak vágya is ott munkál.  Az áldozatok azonban olykor magukba fogadják a rosszat, és maguk is démonivá válnak - a fel nem dolgozott, meg nem értett, át nem világított sérelem gyűlöletet szül bennük, revans vágyat, titkot, amelyet takarni kell, tagadni.

Vannak áldozatok, akik nehéz sorsukból faragnak erkölcsi tőkét ahhoz, hogy másokat megítéljenek, hogy maguknak többet követeljenek. Megjelenik a hazugság, amelyet fenn is kell tartani. Így lesz az áldozatból alázatos, szeretetteli lény helyett akarnok, mártír, a szenvedés zsarnoka, bíró, megtorló, aki a lelkét befalazta a toronyba, hogy többé senki nem érinthesse.

Tévedtem tehát, amikor azt hittem, hogy ami a köznapi élet perifériáján tengődik, abból valamiféle életszentség születik. Valami tisztaság, valami őszinteség, valami mélység. Csak nagyon ritkán - én azonban nem találtam meg. Nem találtam mást, csak vádaskodást, követelést, hazugságot, és vágyat arra, hogy az áldozat maga is elkövető lehessen mások rovására.

Meglehet ugyan, hogy én tévedtem, méghozzá sokszor, és ennek nyomát, emlékét kitörölhetetlenül hordozom, és annak szomorúságát, amit azon emberek okoznak, akik méltatlanok és hűtlenek valódi önmagukhoz. Én azonban csak tévedtem, csak álmot kergettem, ők viszont megbuktak. És ez sokkal rosszabb.