2017. aug 05.

A melankólia magánossága

írta: Perceval
A melankólia magánossága

Olvasgatom a könyvet (a melankóliáról), és megöl bennem mindent. Maradéktalanul. A melankólikus mindig csak arról ír, hogy miként rezonál a világ őbenne, hogy mi mindent lát maga körül, de ő sosem részese a történésnek, hanem mindig csakis szemlélője. Igazából számára a világ se világ, hanem belső történés - ami annyiban fantazmagória és rögeszme, minél inkább elszakad a valóságtól. Erre a szemlélődésre persze fel lehet húzni esztétikát, filozófiát, zenét vagy képet. Addig lehet finomítani, amíg amolyan rendszerféleség kerekedik ki belőle. Bennem azonban mégis ott a kérdés: minek?

A melankólikus (író) emberről a magányos kisfiú jut eszembe, aki félrevonul, és amíg a többiek fogócskáznak, ő egyedül építget homokvárat. Azután hozzácsapódik még egy-két lélek a fajtájából, mert annyi mindig akad, és csendes elmélyültséggel tapasztják egymással párhuzamos dimenzióikat, majd megbeszélik a kiérlelt tapasztalatokat. Kívülről nézve mindez elborzaszt, és ha felpillantok a könyvből, és végigmérem a saját homokváramat - a könyveimet -, nincs az a szakkönyv, nincs az a tudás, nincs az az ismeret, ami ne válna egyből képzelgéssé. 

 

Szólj hozzá