- Maga mióta ilyen magányos?

- Mindig is az voltam. 

- A magány kétoldalú dolog. Egyik oldalon megsebez, a másikon megerősít. A magány olyan, mint a hit: hegyeket mozgathat.  (filmrészlet)

Azt hiszem, ha huzamosabb ideig együtt élünk egy helyzettel, akkor meg is feledkezhetünk róla, majd egy váratlan szembesülés után rácsodálkozunk, hogy tényleg, hiszen én is.....

Háromszor néztem vissza a filmben a párbeszédet, mivel megérintett, inspirált, tükröt mutatott. Igen, a szervült magány kétoldalú. Túlélőként szívós, erős az ember, de közben mégis erőtlen. A magány egyfajta nincstelenség, a nincstelenségre pedig jellemző, hogy nincs amit elveszíthetne, ezért végletesen független. Erőtlensége viszont pont ebből a sehová tartozásból fakad. A szíve mindig távol van a világtól, a másiktól, ezért nem a jövőért küzd, hanem csak küzd. Dacból, szívósságból, túlélésből. 

A magányt meg lehet szokni, de meg is lehet szeretni. A magányt fel lehet adni, de ha már az ember részévé vált, könnyedén vissza is lehet térni. Az emberek többsége fél a magánytól, ezért kapaszkodik valakibe. Fölöttük ott lebeg a kérdés, hogy mi lesz, ha egyedül maradnak. A valódi magányos senkibe se kapaszkodik, mert számára a magány nem ijesztő lehetőség, hanem életforma. Az, hogy magára marad, hogy nem támaszkodhat senkire, számára nem szólam, hanem mindennapos gyakorlat. 

A középkorban a magányos, a közösségtől elkülönülő embert démonikusnak tartották. Van benne valami.