Ma, az internet korában az egyik legkikerülhetetlenebb tapasztalás a mások önreprezentációja. Az emberek elárasztják a nyilvánosságot a fotóikkal, megmutatják magukat, sokszor szembetűnően a felfogásuk szerinti egyetlen előnyös módon: mindig ugyanabból a szögből, ugyanazzal a mosollyal. Férfiként néha elmerülök az ismerőseim ismerőseinek a böngészésében, de legyen szó akár szép, akár kevésbé szép lányokról, asszonyokról, a fotó sajátosan mutat be mindenkit (a számomra). A fotó kissé lemeztelenít, pőrévé, kiszolgáltatottá tesz. Kissé nyomorulttá. Nem csak azt mutatja, amit az illető szeretne a világ felé sugározni, hanem az ember törékenységét és erőtlenségét is. A fotó nem ábrázol, a fotó hamisít, mert az emberek óhatatlanul belenéznek a lencsébe, és a szemükben ott csillog a sóvárgás, a remény, a félelem, a sebezhetőség keveréke. A fotók világa soha nem a vágyat kelti fel bennem a másik ember megismerése iránt, hanem valami bús melankóliát, amely el akarna vonulni a remeteség magányába elmélkedni a végső kérdéseken.