Nem hiszek abban, hogy egy helyzet kizárólag rossznak vagy jónak nevezhető. Lehetőségem van szinte teljes szabadságban élni, a napjaimat a nekem tetsző módon kitölteni. Ezt persze érzésem és belátásom szerint én eltékozlom, mivel az idő javarészt haszontalanul elfolyik. Ülök a barlangomban, és olvasok, gondolkozom, rajzolok, előadást hallgatok. A rendszeres és módszeres tanulásról azonban csak álmodozni tudok. 

A barlangi remeteéletnek gyakorta észreveszem egy negatív hatását: emberek között hamar elfáradok. Szinte mindegy is, hogy élvezem-e a másik társaságát, vagy sem, a szociális képességeim elsatnyulnak. Az edzettséghez tudom ezt hasonlítani: ha valaki folyton üldögél, akkor pár perc lépcsőzéstől is fulladhat. A túl sok egyedüllét, befelé figyelés eredményeként hasonló jelenség állhat elő. Már erőfeszítést igényel(ne) a visszatalálás az emberi közösségbe. Mondják, az ember társas lény. Nyilván én is az vagyok, de biztos, hogy egészen lefokozott értelemben az átlagemberhez képest. Különben is látom, hogy sokan mennyire írtóznak az egyedülléttől, főleg, ha nincs zaj, ami tompítsa a nyugalomnak ezt a formáját.