Akármilyen könyvet emelek le, az a maga módján valamiféle igazságtalansággal foglalkozik. Néha az az érzésem, hogy a világunk alapszava az igazságtalanság, és az ellene folytatott küzdelem. Nem konkrétan ezt a fogalmat használják ugyan, hogy igazságtalanság, de végső soron erről van szó. A nők, a szegények, a meghurcoltak, az etnikai kisebbségek, a hátrányba kerülő férfiak, a zsidók, a palesztinok, a hívők, a konzervatívok, a munkavállalók, a melegek, a transzneműek, a harmadik világbeliek, a prostituáltak, az állatok, és mint legújabb olvasmányélményemből rájöttem, még az introvertáltak is igaztalanságtól, elnyomástól, félreértéstől, előítélettől szenvednek. A világ jobbik fele mindezeket folyton ki akarja küszöbölni, viszont attól félek, hogy ha nagyon túlhajtjuk, akkor nem egy igazságos világ köszönt ránk, hanem egy kínosan túlszabályozott, élettelen rend, ahol mindig mindenkire tekintettel kellene lenni, és állandó tapintatban és koncentrált odafigyelésben feszengenénk. Érzek itt némi ellentmondást, feszültséget, ám képtelen vagyok feloldani, mert az igazságtalanság nem jó, ugyanakkor természetes része is az életnek. Küzdeni is kell ellene, meg el is kell fogadni bizonyos mértékig. Ezen végpontok között kell egyensúlyozni biztos recept és mérték nélkül. Én se tudok többet mondani.