Volt idő, amikor hittem - Isten tapasztalható és jelenlevő volt a számomra. Aztán eljött az idő, amikor már nem éreztem, nem "láttam", de nem úgy, mint a vendéget, aki elment haza, hanem úgy, mint azt, aki sohase volt ott. Nem a hit elvesztéseként éltem meg, hanem kijózanodásként.

Ez az írás azonban nem Istenről meg a hitről szól, hanem az emberről, és arról, hogy a világot önmagán keresztül éli meg, és amit érzékel, megél, azt hajlamos valóságnak tartani. Az ember tehát alapvetően nem ebben vagy abban hisz, hanem a saját érzékelésében hisz mindenkor, akár megéli Istent, akár egy üres világot tapasztal, a saját látomására fog hagyatkozni. Hogy melyik állapotomban "láttam" a valóságot, vagy hogy bármelyikben láttam-e bármi valósat is egyáltalán, azt nem tudni. Valójában nincs és nem is lehet bizonyosság, csak akkor, ha valaki bizonyosnak veszi a saját megélését. A saját hallucinációinkban élünk. Ha azok egyéniek, elszigeteltek, akkor leszünk bolondok a többiek szemében, ha viszont sok ember képzelgésével párhuzamosak, megerősítést nyernek, és civilizációk épülhetnek rá.............