A büszkeség a psziché immunrendszere, hogy elkerülje azokat a helyzeteket, amelyek betegségbe taszítanák az önbecsülését és a tartását. Csak ezen a szinten a vírusokat úgy hívják, hogy megalázkodás, megaláztatás, függés, kiszolgáltatottság. Persze a büszkeségnek is lehetséges a túlműködése, amikor már túlontúl fontos az önvédelem, ami az alkalmazkodás és a ragaszkodás rovására történik.

Emberek, akikből hiányzik a büszkeség is, és a képesség, hogy világosan átlássák a helyzetüket, az érzelmeik és a vágyaik fogságában vergődve tántorognak el a szakadékig, csak hogy megtartsák, megszerezzék azt, amitől a boldogságot remélik. Mindezt persze nem erőtlenségnek hívják, hanem romantikusan felöltöztetik, hogy a szenvedésük és vergődésük nemes patinát kapjon: ők csak "küzdenek, és nem adják fel".

A büszkeség birtokában is lehet hibázni, de a büszke embert az különbözteti meg attól, akinek nincs tartása, hogy ez utóbbi csak azért szenved a saját függésétől és ragaszkodásától, mert történetesen éppen kudarcot vall, vágyai beteljesületlenek maradnak, miközben észre se veszi, hogy milyen nyomorult és méltatlan a viselkedése, illetve csak azért észleli, mert nem ér célba. Tehát az "önbecsülése" a beteljesülés függvénye, nem pedig egy belső értékrendé. A belső értékrendnek teljesen közömbös a siker, avagy a kudarc, mivel csak az alapján értékel, hogy milyen árat fizetett érte, és mennyire volt hű az elveihez - éppen ezért lehetséges számára méltatlan és értékelhetetlen siker.