A szeretre éhező, magányba hajló lelkek gyakorta elkövetik azt az érthető és általános hibát, hogy a maguk perspektívájából élik meg a dolgokat, és onnan reagálják túl azt a kevés jót, ami velük történik. Míg egy kellemes beszélgetés egy normális életet élő ember számára akár rendszeres és megszokott élmény is lehet, addig mindez egészen más értékkel bír annak szemében, aki elszigetelődve tengeti napjait. Mint amikor az éhező hozzájut egy kis kiflihez, és olyan örömmel fogadja, mint ha lazacos szendvicset kapott volna reggelire. Persze az éhezőn sokszor látszódik, hogy éhező, ezért az emberek megértőek vele, és ha adnak neki egy kiflit, még van is benne valami kölcsönös boldogság, annak tudata, hogy jót tettek egy rászorulóval.

A magányos ember azonban nem egyszerű éhező, mert ő nem egy kiflire vágyik, hanem sokkal többre, amit már egy adakozó sem szívesen ajánlana meg, főleg mivel a magányos embernek sajátos aurája van, amelyben az éhség, a kapaszkodás, a reménykedés, a megalázkodás, az érzelgősség keveredik egymással. Amikor hálálkodik, akkor nem pusztán azt akarja kifejezni, hogy valamit sokra tart, hanem azt is, hogy akar még, hogy repetára vágyik. Mivel hálájával túlértékel minden gesztust és történést, a normális embereket elidegeníti, mert ők is természetesen a maguk perspektíváján keresztül élik az életüket, vagyis amiről azt gondolják, azt érzik, hogy természetes, hogy a mindennapi élet része, azt nem képesek különleges értékként látni. Itt mindig ütközik az életformából fakadó különbözőség, a mindenféle értelemben vett éhező és nélkülöző, és a biztonságban és (viszonylagos) jólétben élő polgár más-más világa. 

A magány önmagába záruló világában bolyongó nem ismeri fel, hogy ami számára egy roppant értékes, érdekes, izgalmas, folytatásért kiáltó beszélgetés, "A beszélgetés", az a másik számára pusztán egy beszélgetés. Amit ő úgy él meg, hogy szerencsés és különleges találkozás, az a másik szempontjából csak egy véletlenszerű összefutás, ami felszívódik az egyéb érdekes, kis színes történések halmazában. A magányban élő a saját éhségét duzzasztja, amikor idealizál. Nem egyszerűen éhes a szeretetre, a találkozásra, de ennél többre vágyik, ezért vetít illúziókat emberekre, eseményekre, hogy végül szükségszerűen csapódjon a falnak. A magányban élő számára a másik ember totális módon egyedi, mivel egy kietlen puszta horizontján feltűnő alak nem fog elveszni egy nyüzsgő tömegben, viszont óhatatlanul előidézi, hogy a figyelem, az emlékezés, a gondolat köré koncentrálódjon. A másik oldalról nézve azonban a magányos ember nem válhat ilyen főalakká egy lelki síkon, mert a normális embernek normális kapcsolatai vannak, ezért a másikat egy univerzumba képes belehelyezni, amelyben más bolygók is keringenek, és ahhoz, hogy valaki erőteljesen kiemelkedjen, többre van szükség egy kellemes beszélgetésnél, egy érdekes találkozásnál. 

A magány csapdája az éhség, mert igazán csak akkor boldogulhatna, ha nem lenne éhes, vagy el tudná játszani, hogy nem éhes, és így képes lenne hagyni megtörténni a dolgokat, nem pedig túlhajtva azokat elriasztani mindenkit. A magány esélye egy másik éhező, akivel a kölcsönösségben tudna egyesülni. Mégis, mindezeket végiggondolva, talán nem az a jó, ha valaki megtanul a cél érdekében alakoskodni, másnak mutatva magát, mint ami. Mint ahogy az sem jó, ha valaki elmerül a saját állapotában, és csak azon keresztül éli meg a világot. 

Rossz látni idősődő embereken, ahogy a magány szomorúsága kikezdi a lelküket, a személyiségüket. Azt a fura kettősséget megtapasztalni a velük való beszélgetésben, hogy egyszerre szeretnék megmutatni magukat, hátha felfedezik őket, és egyszerre hatja át őket végtelen lemondás és beletörődés az állapotuk véglegességébe: a remény és reménytelenség egyvelege. Valahol van az agyban egy kapcsoló, amivel át lehet állni az ő ritmusukra, és akkor megszűnik az a menekülési késztetés, amit egyébként kiváltanak. Pénzt, kiflit adományozni a kéregetőnek könnyű. Mennyivel nehezebb figyelmet, időt ajándékozni annak is, akitől nem akarunk semmit.