A kezembe veszlek, de nem is olvaslak, csak nézlek. Miért nem tudlak némán olvasni, anélkül, hogy bennem rögtön ne születne válasz, ellenvetés, kérdés? Miért nem tudlak úgy hallgatni, mint egy barátot? Miért nem tudok megszűnni, és csak befogadó lenni, mint aki meg akar ismerni valakit, ezért rá figyel, és nem arra, hogy ő mit gondol a világról. Te is csak egy lenyomat vagy, és ha mondani is akarok rólad és neked bármit, azt éppen a megismerésed után kellene. De a bensőm nem hallgat, elkalandozik, felkap egy-egy gondolatot, és továbbszövi magában. Ez így fegyelmezetlenség, és tapintatlanság is veled szemben, hiszen folyton belédfolytom a gondolatot. Talán nem is vagyok hozzád méltó. Talán nem vagyok az olvasód, talán rossz kezekbe kerültél. Sajnálom, hogy nem ismerem a hallgatás alázatát, amely csak rád figyel, hogy megértse, mit akarsz megmutatni magadból, a világodból. Csak távolról érzek áhítatot, csak a messzeségből csodállak, de egészen a barátod, a befogadód lenni mégsem tudok. Talán nem csak könyvekkel vagyok ilyen.