Kissé kuszán, ötletszerűen akarok írni a tehetségről, miközben ugyanúgy problémás fogalomnak érzem, mint a zsenialitást. Nem is tennék kísérletet a meghatározására, asszociatív úton úgyis mindenki érti, érteni véli, hogy mit jelent.

Általában hamarabb bélyegeznek valakit tehetségesnek, mint hogy ő magát hajlandó lenne így megnevezni. A tehetség ugyanúgy egy körvonalazhatatlan, folyton átértékelődő, változó, képlékeny identitás, mint az, hogy zsidó, magyar, cigány. Van benne kívülről meghatározottság, belső meghatározhatatlanság, sorsszerűség, kényszer, feladat, dicsőség, rabság. 

A tehetség fogalma látszólag pozitív jelentést hordoz, mégis sokszor teherként jelenik meg, mert megbélyegez, elválaszt, és közben nem válaszol meg semmit. Amikor azt mondják valakinek, hogy tehetséges, olyan identitással ruházzák fel, amely megfoghatatlan.

Ha az a kijelentés, hogy valaki tehetséges (valamiben), megmagyarázná magát a jelenséget, nem merülhetne fel a kérdés - elsősorban a tehetséges emberben önmaga felé -, hogy mit is jelent a tehetség.

A tehetség valamiféle érzékenységnek, világérzékelésnek a megjelenése, amely ugyan lehet kizárólagos, tehát (például) zenei, művészeti, irodalmi, de közben szervesen valami tágabbal, mélyebbel van összefüggésben. Ezért akit tehetségesnek neveznek, joggal érezheti úgy, hogy őt pozitív értelemben kiemelték, de közben mégis a bizonytalanságba taszították, mert ő maga belülről nem fogja azonosítani magát (normális esetben) azzal a képességgel, amely a világ számára megragadhatónak és megnevezhetőnek tűnik. 

A tehetséges gyerekek általában korán szembetalálkoznak a különbözőségükkel, akár akarják, akár nem - ezt a különbözőséget pedig olyasmiként élik meg, ami elválasztja őket a többiektől. Lehet propagandát zengeni az egyéniségről, dicsőíteni a különbözőséget, az ember azonban mégis azzal az ösztönnel születik, hogy tartozni akar másokhoz, hasonlítani akar, beolvadni akar, közösséget akar. Nehéz a tehetséget (kizárólag) adományként megélni, ha egyik oldalon érzékenységgel, komplexitással, átlagon felüli teljesítménnyel jár, a másikon viszont eltávolít a többiektől. A megbélyegzés, a kívülről meghatározottság legyen pozitív, vagy negatív ítélet, azon a ponton nem különbözik, hogy akit így megneveznek, azt kiemelik (felfelé), vagy kitaszítják (lefelé) a közösségből. 

A tehetség nélküli szülők, akik a tehetségben csupán a rendkívülit látják, saját gyermekük csodálóivá válhatnak, de pont a csodálat révén vágják el magukat tőle, hiszen nem érthetik - a csodálatban mindig van egy nagy adag értetlenség, annak megbámulása, ami belőlünk hiányzik, amit valójában nem ismerünk (belülről). A "tehetség", hacsak nem jellemzi nárcisztikus önszeretet, amúgy inkább elutasító a rajongással szemben. 

Az ilyen rajongásra, csodálatra épülő támogatás, "tehetséggondozás" éppen ezért féloldalas lesz, hiszen nem érti, nem érzi, hogy pusztán a képesség fejlesztése nem elegendő. A szülőt ezen a ponton csak egy - ha lehetek ennyire fellengzős - mester válthatja fel és helyettesítheti, aki nem pusztán képességfejlesztésre alkalmas, hanem a tehetség problematikáját belülről ismeri. Vagyis hiteles válaszai vannak mindarra, amivel a tehetséges gyereknek meg kell küzdenie. 

A közönséges (- itt értékítéletként használom a szót) szülőből gyermekének tehetsége ugyanazt a negatív, elutasító, elnyomó reakciót válthatja ki, mint a különbözőséget büntető közösségből. Nem csodálatot, rajongást, szeretetet érez az önnagához képest bonyolult lélek iránt, hanem felesleges, bosszantó, életidegen dolgot lát, amit szőnyeg alá kell söpörni. 

Már a fentiek is egyértelműsítik, hogy a tehetséges gyermek konfliktusok forrása a családban. Megfelelő támogató személy nélkül a tehetség destruktívvá válik, amely egyrészt nem tud kifejlődni, másrészt önmagával is konfliktusban áll, belső feszültséggel terhes, és mindez az értetlen környezeten is csattan.

Egyes nézetek szerint a nehéz, terhelt élet a kreativitást fokozhatja. Statisztikai kutatások szerint a tehetséges gyerekek esetében meglepően magas százalékban található családi tragédia a háttérben. Személyes tapasztalatom alapján úgy tűnik, hogy a kipárnázott élet, a támogató háttér, a megfelelő iskola ugyan egyik oldalon pozitív, de a másik oldalon elvesz, elveszi azt a megküzdést, ami a tehetséget nem pusztán képességgé teszi, hanem mondanivalóvá, belső univerzummá - vagyis tartalommá.

A középszer mindig abban látja a gyereknevelés (és ehhez kapcsolva a tehetséggondozás) célját, hogy a gyermeket megóvja a stressztől, számára minél nyugodtabb, biztosabb körülményeket teremtsen - vagyis megfossza a mélységtől.  A középszer a tehetséget mindig csupán egzotikus képességként látja, amely olyan teljesítményre vehető rá, amely nem átlagos, nem köznapi - észrevétlenül cirkuszi majmot faragva abból, aki a tehetségen keresztül valami többet akar a világból megragadni. A középszer éppen ezért nem tudja elválasztani a tehetségben azt, ami valóban becsülendő és érték, attól, ami felszín, látvány, csillogás. 

Maga a tehetség is lehet azonban középszerű, amennyiben semmi más, mint egy felduzzadt képesség, amely magába szippantja az egész embert, és nélkülöz minden más dimenziót. Eképpen a tehetség és a korlátoltság szervesen összetartozik. 

Filozófiailag, etikailag, vallásilag két álláspont is érvényes lehet (egyidejűleg?) a tehetség kérdésében. Az egyik felfogás a tehetséget olyan sorsfeladatként látja, láttatja, amelyet az embernek kötelessége kibontakoztatni, azt nem véletlenül kapta - vagyis adomány és kötelezettség. A másik felfogás a tehetségben egyfajta démont lát, amely veszélyezteti azt, hogy valaki egész ember legyen - vagyis a tehetség nem csak (vagy egyáltalán nem) cél lehet, hanem belső ellenség is, amelyet le kell győzni. A mai világból ez utóbbi felfogás teljesen hiányzik, a felszínen a tehetség és zsenialitás iránti gyanútlan és ájult rajongás uralkodik, amely képmutatással és sekélyességgel párosul - ezért láthatja a tehetséget kizárólag pozitív adománynak, míg a tehetséges ember vívódását kényeskedésnek és álproblémákban való lubickolásnak. 

Ha a konkrét tehetség mögött valóban több húzódik, mint egy nagyra nőtt képesség, akkor a konfliktus a képesség és a belső összetettség között óhatatlan. A tehetségesnek nevezett egyén ugyanis óhatatlanul többre vágyik, mint egy képesség fejlesztése, kibontakoztatása, hivatásként való felfogása - ezért a képesség minél dominánsabbá válik, annál inkább kényszerként is jelentkezik, ami végessé teszi a végtelent, és meghatározott szerepbe kényszeríti azt, ami természeténél fogva sokarcú, sokrétű. 

........................