Voltam olyan helyzetben, amikor egy másik ember (nő) kegyére voltam utalva szinte teljes mértékig. Anélkül, hogy ezt részletezném, egzisztenciálisan ki voltam szolgáltatva neki. Normál körülmények között nyugodtan (?) elhangozhat az egy vitában, hogy "ha nem tetszik, mehetsz amerre látsz!", de teljesen más, amikor a közlő is tudja, hogy ez nem lehetőség, hogy ilyen nincs, nem áll fenn, mert nincs hová menni, ezért az ilyen kitétel egy konfliktusban a lehető legnyíltabb és legdurvább hatalmi erőszak, ami minden ellentmondást és önállóságot megakaszt, és alárendel. Ennél becsületesebb lenne azt mondani, hogy "itt az van, amit én akarok, máskülönben mehetsz a híd alá!". 

Értem (?), amikor valaki csak indulatból, a pillanat hevében él vissza a hatalmával - a másik függő helyzetével. Viszont hiába jöttem rá, hogy az illető természetéhez tartozik a nézetkülönbségek erővel, hatalommal, fenyegetéssel történő megoldása - éppen a függő helyzetem miatt, hogy idő kellett ahhoz, hogy el tudjak "menekülni" a függésből -, rettenetesen tehetetlennek éreztem magamat. Ráadásul az ember ilyenkor gyorsan megtanulja, hogy elrejtse a saját gondolatát, szándékát, és egy hazug felszínt és látszatot teremtsen. Egy teljességgel hazug légkör jön létre sok elhallgatással.

Ahol elnyomás van, ott az egyik legjelegzetesebb jelenet a félrepillantás, a lesütött szem. Aki alul van, rájön, hogy nem lehet őszinte, vagy legalábbis nem mindig. Már sokszor tudja, hogy mikor nem lehet az, és ilyenkor lesüti a szemét, félrenéz, és úgy válaszol; vagy már nem is mond igent, miközben nemet gondol, hanem bólint, és a bólintással leplezi, hogy a földet bámulja, nehogy a tekintetében a 'nem' megjelenjen. A "felülről érkező" kérdéseknek, állításoknak, kijelentéseknek van egy érdekes, nyomatékos, ellentmondást nem tűrő hangsúlya, ami jelzi a kiszolgáltatott ember felé, hogy itt a válasz csak az egyféle lehet. A legérdekesebb, hogy az elnyomók, ha csak nem paranoiásak, nem törődnek a valósággal, nem kutatják, hogy mit gondol valójában a másik, nekik a látszat a fontos. Talán buták, talán igénytelenek, talán eleve becsapják magukat, vagy nekik nem az önkéntes társulás a lényeg, hanem a hozzájárulás az elnyomottól mindegy milyen áron............ 

Eszembe jut ennek kapcsán az a szülői módszer a gyerekkel-kamasszal való vitában, hogy "amíg én tartalak el, addig az van, amit én mondok!". Már kamaszként is átéreztem ennek a hatalmi szónak az összes következményét és árnyoldalát, és azóta sem értem, hogyan lehet megoldani bármit erővel és fenyegetéssel. Legalábbis - csak hogy ne tűnjek naivnak - privát emberi kapcsolatokban. Tudom persze, olykor a tehetetlenség, az érvek hiánya, az akarnokság nem válogat az eszközökben, ha mindenáron az a cél, hogy neki legyen igaza végül, hogy ő mondja ki az utolsó szót, hogy bármi módon, de fenntartson valamilyen tekintélyt, még ha az látszólagos is. 

Talán ez a módszer öröklődik át. Talán az a kamasz, aki ezt hallgatta otthon végső érvként, elfelejti, hogy mennyire gyűlölte ezt a mondatot, és felnőve már gond nélkül másolja. Persze nem menti számomra a gyerekkor, mert az ember nem automata, akinek nincs választási lehetősége, aki nem képes belátni a saját viselkedését.

A történet azonban nem rólam szól. Akármi történik velem, nem nehéz belátnom, hogy az nem csak az én történetem, és nem nehéz rájönnöm, hogy nem az én történetem a legrosszabb változata a kiszolgáltatottságnak - nem mindenkinek lehetőség, hogy hetek-hónapok alatt kiépítse a menekülés útját, mert nem tud félretenni. Sajnálom, hogy emberek azért válnak áldozattá, mert ki vannak szolgáltatva olyanoknak, akik ezzel készségesen vissza is élnek, miközben ezt nem csak hogy nem bánják, de egyenesen ettől erősnek és hősnek érzik magukat. Nekem csak egy idézet jut eszembe a "Mester és Margarita" című regényből: "minden hatalom erőszakot tesz az embereken". És tényleg.