(negyedik rész)

Előszó és magyarázat: az alábbi fejtegetés a női agresszióról szól, ám azt radikálisabb, végletesebb formájában ragadja meg, amikor nincs ami korlátozza, finomítsa, vagy eltérítse. Ugyanakkor az is természetes, hogy a személyiségek különbözősége miatt az agressziós szint, és annak formája is jelentősen eltérhet nő és nő esetében, viszont mégis hangsúlyozom a közös gyökeret. Azt is fontosnak tartom elmondani, hogy az agresszivitás nem csak kifelé irányulhat, hanem befelé is, ekkor nevezzük önpusztításnak, depressziónak, önmarcangolásnak, bűntudatnak. Ez ugyanaz az agresszió véleményem szerint, csak nem kifelé, mások felé fejlődik, tehát akár azt is mondhatnám, hogy a jámbor emberek is lehetnek nagyon agresszívek, csak ezt mindig önmaguk felé valósítják meg, ezért a környezet csak annyit vesz észre, hogy folyton bizonytalanok és önmagukat "bántják", de senki mást............

Maga az alaptéma megkerülhetetlenné teszi a női agresszivitás jellegének felvetését. Mert nem csak van ilyen, de ez különbözik is a férfiétól mind mélységében, mind intenzitásában, mind pedig időbeni kiterjedésében (egyfelől pillanatnyi is lehet, másfelől végtelen). Talán sokan ismerik például a magából kikelt nő képét, aki kést, ollót, nyújtófát ragad, és azzal támad (aztán egy ponton megtorpan, és csak fenyeget). Elsőre tűnhet úgy, hogy az eszközhasználatot a fizikai hátrány indokolja, ám én ezt tévesnek tartom. A szabadjára engedett női agresszivitásban nem tudok nem észrevenni egy gyilkos, pusztító szándékot. Nagyon nehéz valamit megnevezni persze, mert az elnevezés rögtön félreértések forrása is.

A nő "gyilkos" ösztöne valami egészen mély, emocionális, örvénylő késztetést jelent. Ez az ösztön nem feltétlenül azonos azzal, hogy meg akarja ténylegesen ölni (vagy sebezni) a társát, ez az ölési szándék sokkal mélyebb a fizikai pusztítás vágyánál. Amikor egy nő ki akar taszítani valakit az életéből, az érzéseiből, akkor ez az "immunreakció", ez a szándék elementáris erővel törhet ki belőle, és kiterjedhet mindenre, a közös fotókra, a férfi személyes tárgyaira, féltve őrzött kincseire, sőt, még önmagát is roncsolhatja, megsebezheti, ha ezzel árthat. A gyerekekben is kárt tehet (az ölésig terjedően), mert a gyerekek is a férfit jelentik, illetve a férfi számára jelenthetnek sokat.

A hazugság és a rágalom is, amit a férfiról elterjeszthet utólag, szintén a pusztítás szándékából fakad: ha a nő gyűlöl, akár sebzettségből, akár bosszúvágyból, akkor egészen pusztítani akar, és ilyenkor nincsen benne sem méltányosság, sem kímélet, sem kegyelem, se mértékletesség. A gyűlölettel és sebzettséggel telített nő csak azért nem büntetőjogi kategória, mert az "átlagos" nő roppantul eszköztelen, de rettenetes lenne belegondolni, hogy megfelelő hatalom és cselekvési szabadság birtokában hol szabna magának határt. Az igazságosság fogalmát, az arra való törekvést nem a nők találták ki, és számukra ez a fogalom csak periférikusan létezik, ezt merem állítani (ezzel nem leértékelem a nőt, hanem rámutatok arra, hogy sok fogalom és elv a férfi ész terméke, és lényegében idegen a női értelemtől).

Az agresszív nő a belső küzdelmét, hogy kitaszítsa az érzéseiből a férfit, hogy megbüntesse, a fizikai, valós síkon folytatja le. A kiábrándult, csalódott nő, aki megveti, lenézi, nem tiszteli a társát (ám nem szabadulhat tőle), szintén az agressziónak ezeket a formáit képes produkálni. Mindig feltűnt nekem az a kettősség, amit nőknél tapasztalok, ha arról mesélek nekik, hogy mondjuk az exem hogyan bánt a cuccaimmal, vagy milyen hazugságokat terjesztett rólam. A nők reakciója ilyesféle beszámolókra egyfelől elítélő (szolidaritásból velem), másfelől megértő - megértő abban az értelemben, ahogy a világos tudatú, józan ember viszonyul önmaga korábbi dühkitöréséhez, szenvedélyéhez, csak éppen történetesen a másik ember tettein keresztül. Az a nő, aki már rendelkezik némi tapasztalattal, önkéntelenül felismerheti önmagát a másik nő kitörésében. Ugyanakkor az is mosolyra késztet, ha egy olyan nő ítéli el felháborodottan a másik nőt, aki általam tudottan ugyanazt produkálta hasonló helyzetben.

A fenti levezetés persze nagyon végletesnek tűnik, és nem is nevezhető mindennapi jelenségnek. Könnyen az a hamis benyomás alakulhat ki, hogy ha ezt általában véve női agresszivitás sajátjának tartuk, akkor csak bizonyos helyzetekben aktivizálódik. Azonban egy potenciális hajlam és képesség nem csak akkor mutatja meg magát, amikor maximális erővel és nyíltan a felszínre tör, hanem minden helyzetben, amikor valami ezt a mély ösztönt megérinti (miként a 2-es fokozatú földrengés is földrengés, csak nem olyan pusztító). Ez lehet csak egy (párkapcsolati) konfliktus, amelyet a maga irracionális szenvedélyével reagál le. Ezeket a tüneteket nem csak férfival szemben mutathatja, hanem kolleganővel, egykori barátnővel szemben is: a női engesztelhetetlenség ösztönös és mélyről fakadó jellegét éppen az mutatja, hogy milyen hosszú ideig képes változatlan intenzitással fennállni, már-már egészen irracionális módon, ha pusztán a kiváltó ok esetleges jelentéktelenségét szemléljük. Jelentéktelen persze mindenki másnak, de a nő emocionális síkján maga az ősbűn. Ezért a nő valódi sérelmét gyakorta magán a nőn kívül senki nem értheti.

Ha a női agresszivitás jellegét és létét felismerjük, akkor könnyedén felismerhetjük azt a képtelen helyzetet is, amelybe egy házastárs kerülhet, amikor férfiként kezelnie kell az elszabadult női dührohamot. Hétköznapi értelemben is nehéz néha a két nem kapcsolata az eltérő mentalitás, látásmód miatt, egy olyan jelenség pedig, amely csak szórványos, vagy ha periódikus is, de mégiscsak ritka jelenség, még nagyobb kihívás elé állíthatja a férfit, akinek a szempontjából az egész érthetetlen, irracionális, és kibogozhatatlan, főleg, mert a férfi logikus problémakezelésében a nőnek az a jellemzője, hogy a vita, a düh egészen másról is szólhat, mint a valódi probléma, tehát még azt is ki kellene találni, hogy mi a nő valódi baja, ritka próbatételt jelenthet, amit sok férfi egyszerűen old meg (növelve a bajt olykor): behúzza fülét-farkát, várja a vihar elvonulását, vagy becsapja maga mögött az ajtót, és elvonul az elérhetetlenség védelmébe. Ennek mindössze az a vád a következménye, hogy vele, mármint a férfival "nem lehet megbeszélni semmit"!

Az, hogy a női dühroham természete egy valós jelenség, valós probléma, széles körben ismert. A legtöbb nő barátként ironikus mosollyal el tudja mondani, hogy ilyenkor hagyni kell a női dührohamot lecsengeni, mint a vihart, és nem kell sem vitatkozni, sem ellenszegülni.

Az, hogy a nők egy bizonyos mélységben egyformák, nem jelenti azt, hogy ugyanakkor nem különböznek egymástól. Nyilván a női agresszió jellege önmagában még nem jelent semmit, hiszen kérdés, hogy mi hívja elő, egyáltalán előjön-e valaha, hogyan cseng le, mekkora teret kap, meddig tart, a lecsengése után maga a nő hogyan viszonyul a saját megelőző viselkedéséhez. Viszont ha más negatív tulajdonságokkal párosítjuk, például domináns szerepre törekvés, féltékenységi hajlam, beteges pedantéria, belső bizonytalanság, primitívség, rosszindulat, kommunikációs képességek fejletlensége vagy zavara, önreflexió és önkontroll hiánya, akkor már rettentő elegyet kaphatunk.

Nem csak a női agresszióhoz, hanem általában az agresszióhoz tartozik egy nagyon fontos szempont. Az etológiából is ismert, valamennyire általános törvénynek tekinthető, hogy minden agresszív viselkedés bizton számíthat visszatámadásra, ha nincs hová kitérni előle, tehát nincsen tér a "meneküléshez". A házasság börtön is lehet, amennyiben a benne élők már csak szükségszerű és leválthatatlan rosszként élnek benne, ilyen értelemben pedig nincs hová menni, és ennek a tehetetlenségnek gyűlölt megtestesítője a házastárs lehet. Nagyon sok házasságban a tér kitágítását, vagyis a menekülést a feladhatatlan börtönből a szerető, a munka (mármint minél több idő a munkahelyen), a kocsma, a barátok, a hobbi jelenthetik. Minél szűkebb a tér, az ütközés, a saját boldogtalanság számonkérése a másikon, tehát a gyűlölet fellángolása annál gyakoribb lehet.

Természetesen a gyűlölet nagyon ritkán jelentkezik nyíltan, megfogalmazva - a háború sokszor ürügyek, hazugságok mentén zajlik, senki sem válllalja, hogy mi miért történik. Minél inkább eluralkodik a valóság letagadása, annál jobban áttolódhat a felelősség számonkérése a másikra. Ebben a folyamatban pedig már szinte mindegy is, hogy verbálisan ölik le egymást, vagy verekedésig fajulnak a dolgok. Mert mint egy cikkben olvastam, a rendőrségi tapasztalatok szerint az esetek kisebb százalékában veri egyoldalúan a férfi a nőt, leggyakrabban verekedés történik - és persze a nő hívja a rendőrséget, sohasem a férfi.

Itt rögtön fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy a rendőrség kihívása nem feltétlenül azért történhet (a híváskor a férfi is jelen lehet, ami abszurd, hiszen ha meg kellene védeni a nőt vele szemben, akkor nem kerülhetne sor a hívásra se!), mert a nő védelemre szorul, hanem mert ez is a férfi elpusztításának egyik eszköze. Bármi jól jöhet. Ha el lehet vitetni a pasit a rendőrökkel, és nem kell arra sem számítani, hogy ezért a férfi majd utólag kezét-lábát töri a nőnek, akkor a nő nem lesz rest felhasználni ezt a lehetőséget is. A női agresszió, gyűlölet és bosszú természetéhez tartozik, hogy azt, amit megtehet büntetlenül, azt mind meg is teszi. Érdemes lenne egy vizsgálatnak is alávetni, hogy a rendőr kihívása hány százalékban lehet megtorlás és a közös felelősség áthárítása a másikra (tehát szükségtelen), és mennyiben a védtelen nő valódi segítségkérése. A nő, minden nő eleve tudhatja, hogy ahol a vád az, hogy őt megütötte egy férfi, totális fölényt és győzelmet jelenthet................

Ha az agresszió és a korlátozott tér összefügg, akkor a rendőrség bevonása által megvalósulhat a valódi cél is, az egymásra utaltság, a függés, az összezártság külső, hatósági segítséggel való megszüntetése, a másik kiszorítása, és a közösnek számító tér birtokba vétele. Márpedig ez öntudatlan célként és érdekként könnyen visszás helyzeteket eredményezhet - csak mellékesen jegyzem meg, hogy a nőveréssel kapcsolatos szemléletváltás előtt sem volt a nő eszköztelen: ha valaki utánaolvas, könnyen felfedezheti, hogy korábban a pszichiátria, a szakorvos lefizetése révén lehetett a férfit kivonni a családi életből. Tehát azt sem árt észrevenni, hogy van egyfajta egyoldalúság is a házasságban: a másik mindenáron való eltávolítása, akár hazugság vagy megrendezett szituáció révén, hatóság igénybevételével, női eszköz. Ennek oka mélyebbre visz, méghozzá annak vizsgálatához, hogy az elméletileg "közös" otthon valójában nem közös, hanem a nő élettere, ezért van annak jelképes értelme és oka, hogy a férfit kell kitaszítani onnan, és ugyanezen okból van az is, hogy baj esetén nem a nő szokott eldübörögni otthonról az esetek 99%-ában..........de erről majd máskor.