A múltkor megjegyezted, hogy belenéztél a hátizsákomba, és bevallásod szerint cseppet sem lepett meg, hogy szemetet találtál benne. Most az nem is számít, hogy mi és miért volt benne az én fogalmaim szerint, hiszen az én válaszom neked úgysem számít. A te értelmezésed a dolgokról felülírhatatlan, Amit te kijelentesz, az úgy is van, és ha válaszolok rá, akkor a szemedben csak ellenkezek, vagy magyarázkodok. Az "Igazsággal" és a neveléssel szemben nincs apelláta. De még ennek sincs jelentősége, hiszen ezt is érteni vélem. Értem, hogy a pasi egy idomítandó koszos állat, akit fertőtleníteni kell, hogy ne sározza és piszkolja be a női tisztaság világát. De miért így? Miért érzem ugyanazt a sokkot és szorongást mindig, amikor ezzel a sajátos hanghordozással közölsz egy észrevételt?

Az a megemészthetetlen a számomra, hogy miért nincs benned szeretet, humor, gyengédség. Amikor megjegyzést teszel, amikor rajtakapsz, amikor nevelsz, akkor olyan helyzetet teremtesz, amelyben szégyenkeznem kell. Találkozol belőlem valamivel, amit először is nem értesz, s ha nem érted, már nem is akarod, viszont a nem értés miatt idegenség érzésed támad - hogy ez "fura", és ami fura, az olyan, mint a sárfolt a szőnyegen: zavaró, amit nem akarsz többet látni.

Ismerem az arcodat ilyenkor: a fejedet enyhén hátratolod, a szemöldöködet egy cseppet megemeled, és valami utánozhatatlan viszolygás, undor, idegenkedés ül ki az arcodra. Ez a jelzés, hogy ezt az oldalamat rejtsem el, és soha többé, mert kiábrándító. Persze, ha a szoba közepén végezném el a dolgomat, ez érthető lenne, de te minden olyasmire, ami nem illik bele a "női filozófiádba", a megálmodott világodba, így reagálsz. És azt is tudom, hogy ez a reakció egyben falat is jelent, amit nem lehet áttörni. Tudomásul kell venni, mert ez egy "női kívánság", amit nem lehet vitatni.

De hol marad belőled a szeretet? Soha nem feledem egy film jelenetét, pedig már van vagy húsz esztendeje annak, hogy láttam. Egy lány megmosta a barátja lábát. A fiú a széken ült, miközben a lány előtte térdelt, és gyengéden, de nem erotikusan, nem vággyal, hanem szeretettel telve merítette meg a lavorban a lábakat. Felnézett a fiúra, és meleg nevetéssel azt mondta, megmutatja hogy mossa meg a lábát, mert a lábujjak között maradt egy kis kosz. És annyi gyengédség, szeretet, tapintat sugárzott a lényéből, a szavaiból, hogy a fiú nem szégyenült meg, hanem ő is nevetett, és őszinte kíváncsisággal figyelte a lányt.

Te erre soha nem voltál képes, neked megszégyenítés nélkül nem megy. Te valahol azt tanultad meg, hogyan kell fintorogni, számonkérni, leleplezni, szembesíteni, követelni, S mindentől viszolyogni, ami nem passzol a rendről, világról, etikettről alkotott elképzelésedbe. Te nem vagy szabad, és soha nem voltál, innen a görcs a lényedben, amely nem képes az emberit, az esendőt se szeretni, se tolerálni.