Végigtekintve a jelenemen és a múltamon, két alapérzés határozza meg a létemet.

Az egyik a beszédhibás gyötrődése, aki folyton mondani szeretne másoknak valamit, ám a nyelve megbicsaklik, elakad, ezért nem értik amit mondani akar, és folyton neki kell futnia újra. Belülről pedig düh és feszültség emészti, és egyre türelmetlenebb magával és másokkal szemben.

A másik az érdektelenségbe burkolózó elhalkulása, aki folyton azt látja, hogy amit mond, arra nem figyelnek. Mintha háttérben duruzsoló rádió lenne. Szavai elsuhannak a többiek füle mellett, ezért fokozatosan magába zárul.

Életérzés! Különös, mert gyakran nem kell hogy találkozzon a valósággal, az ember érezhet akkor is konkrét dolgokat, ha azok összességében nem valódiak, nem egészen, nem egészében. Nem a képzelt betegre esetére gondolok, hanem arra, hogy a lelkünk vágyik valamire, hiányállapotban talán még inkább, és annak ellenére von negatív mérleget, hogy az objektíve akár pozitív is lehetne. Nem is tudnám, nem is akarnám megállapítani, hogy az iménti alapérzéseim mennyire igazak. 

Régen szánakozva állapítottam meg, hogy az egyén érzete, valóságképe nem tükrözi a valóságot, hogy inkább képzelgés valós elemekkel tarkítva, torz súlypontokkal, ám mostanra már megengedő lettem - főleg azért, mert a világ megismerésének hite és akarása bennem megfeneklett, kudarcot vallott. Ma már csak bambán rácsodálkozok a jelenségekre, és inkább akarom ezt a megrendült áhítatott, mint válaszok logikus konstrukcióját.