Amikor fiatalon elkapott a filozófia szele, és nem kevesebbet akartam megismerni, mint az egyedüli és üdvözítő Igazságot, akkor még kettősségekben gondolkoztam: jó-rossz, bűn-erény, hazugság-igazmondás, tévelygés-bölcsesség........

Ehhez a fiatalos szellemiséghez nem elegendő hinni az emberi szellem határtalanságában, de kell az a féle önhit, hogy Én képes vagyok elérni, átlátni, megvilágítani, feltárni, megismerni, meghaladni. Kell a hit, hogy nincs határ, plafon, hogy az ember kvázi megistenülhet. 

Egy frappáns buddhista történetben a mester azt firtatja, hogy mi a tökéletes a világban. A tanítványok erőlködnek, és iskolás válaszokat adnak. Végül a mester megválaszolja a saját kérdését: “a tudatlanság” - mert, mint fejtegeti, bármit tudunk, azt tudhatnánk jobban is, viszont ha valamit nem tudunk, azt tökéletesen nem tudjuk.

Biztos bele lehet kötni a gondolatmenetbe, de számomra mégis máig hatóan kifejezi, hogy miért lettem nihilista (olyannyira az lettem, hogy azt se tudom, az vagyok-e egyáltalán), miért rúgnám szét annak a magahívő fiatalnak az ülepét, szemben Karinthyval, aki nem győzött szégyenkezni, amikor “találkozott a fiatalemberrel”. Az emberi gondolkodásban, a megismerésben én csak a korlátokat látom, a létem végességét és önmagába zártságát, és bármilyen határozottsággal is írhatok elmélkedéseket határozott állításokat sorolva, ezek soha nem többek pillanatnyi megmerevedésnél. 

Lélekfotós vagyok: pillanatfelvételeket készítek belső történésekről, a bennem visszhangzó világról, benyomásokról, majd ezeket el is dugom önmagam elől. A pillanatkép, a fotó látszólag megörökít valamit, ami felett lehetne nosztalgiázni, ám számomra a fotózásban nem a fénykép a cél, hanem maga a fotózás. Mert a pillanatkép készítése igazából arról szól, hogy az ember figyel, megfigyel, ezáltalál valahol kívül is van a történéseken. A megfigyelői állapot tehát a lényeg, nem az, hogy abból mi születik és hogyan csapódik le mások számára. Önzés? Biztos. Talán. Lehet. Miért lenne az?