Még mindig a melankóliáról olvasok. Egy reneszánsz festőről elmélkedik a szerző, megemlítve, hogy egy bizonyos értekezés kalózkiadása hogyan hathatott az egyik festményére. Magam is ismerem azt a mámorító érzést a múltamból, amit a régi, könyvhiányos korok embere érezhetett, ha egy vágyott és nehezen beszerezhető mű került a kezébe, amely új eszmékkel és gondolatokkal ajándékozta meg. Az éhes és szenvedélyes elme azután képes szinte szerelembe esni, megtermékenyülni pusztán egy könyvtől. A bőség, a szinte végtelen választék gondolatokból, eszmékből és könyvekből pont az ilyen lelkesedés ellen hat. Nincs a vágyakozás és várakozás izgalma többé, szinte minden gondolat, és az ellenkezője is pillanatok alatt elérhető. Nem kell este a kluvóbba menni, hogy meghallgassuk ámulva a messziről jött ember beszámolóját ismeretlen vidékekről, hiszen naponta áraszt el minket a szenzáció, az egzotikum és az érdekesség. 

Ahhoz, hogy egy könyv, egy filozófia szerelemre lobbantson, kellene az érzés, hogy benne az Igazság nyilatkozik meg. Sok ilyesféle fellobbanás után már annyit lehet sejteni, hogy minden gondolat csak részlegesen tartalmazhatja az Igazságot, hogy a jól felépített logika mindig el akarja fedni azt, amire nem tud felelni. A bizonyosság igérete tűnik tova. A könyv már nem fáklya, csupán érdekesség, szellemi táplálék, valami, ami legalább a harmónia érzését nyújthatja ideig-óráig.