Minap részt vettem egy köznapi beszélgetésben, ahol másodmagammal osztották rám a lelki szemetes és a "mondd meg mit csináljak!" szerepét. Láttam a "kollégámon" és magamon ennek a helyzetnek a sodrását. Az, hogy fontossá válik az ember, fontossá válhat látszólag és pillanatnyilag óhatatlanul belerántja a fontoskodásba. Alá-fölérendelt helyzet jön létre (látszólag) önkéntes alapon, ahol a segítő van felül. Legtöbbször persze egyáltalán nem a probléma feltárásáról és megoldásáról szólnak az ilyen beszélgetések, hanem lelki igényből születnek - talán pont ezért nem is szeretem őket. Nem önzésből vagy érzéketlenségből kerülöm ezeket a baráti beszélgetéseket, hanem mert van valami hazug az önkéntelen szerepekben. Van valami látszat a problémák megfogalmazásában és felnagyításában is. Nem akarom megélni magamban a fontoskodó tudálékosságot, nem akarom hallani a tanácsaimat, nem akarom azt hinni, azt érezni, hogy bármit is átlátok. Ráadásul magányos farkasként sem értem (nyilván értem, csak azonosulni nem tudok vele) a másokra támaszkodás igényét.