Azt fejtegette egy pszichológus, hogy olykor nem a másik ember társaságát élvezzük, hanem azt, amilyennek magunkat érezzük a társaságában. Ha meg kellene indokolnunk, hogy miért szeretnénk újra találkozni vele, akkor olyat mondhatnánk, hogy jó a társasága, ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy ő egy érdekes ember, hanem azt, hogy vele annak érezzük magunkat. Hogy mellette lehetünk leginkább "önmagunk". De az "önmagunk" sokszor nem valamiféle valódi és elrejtett én nyílt megmutatása, hanem az én vágyott szerepe és identitása. Ami lenni szeretne, amilyennek látni akarná magát. Ezt az érzést keressük azután. Ez odáig fokozódhat, hogy szerelemnek hisszük a felfokozott vágyat, hogy találkozzunk a másikkal, akit jobban megnézve, lehet, hogy nem is vettünk észre, nem őróla szól mindez, hanem csakis rólunk. Ő nem partner, hanem statiszta a személyes öntapasztalásunk előadásában.

Sokat foglalkoztat mostanában, hogy mitől válik értékké, különlegessé, tartalmassá egy kapcsolat, hogy mennyi illúzió és hamis vágy kapcsolódhat hozzá. Hogy mennyiben lehet az én vakságom, ha nem veszem észre a másikat. Hogy az a fajta esendő önzés, amit a fentiekben vázoltam, milyen alakzatokban lehet még jelen a mindennapokban. Persze az is kérdés, hogy van-e értelme ezen töprengeni, van-e értelme annak a hitnek, hogy lehetséges minőségi kapcsolat, és azért tenni lehet. Mert inkább az a gyanúm, hogy minden mindegy, hogy a dolgok csak úgy megtörténnek, van életidejük, ciklusuk - és mindez sokkal inkább rajtunk kívül álló, mint általunk irányított.