2016. aug 24.

Diogenész ivóedénye

írta: Perceval
Diogenész ivóedénye

Több olyan fórumot követek figyelemmel, amely egyik oldalon rombol, a másikon pedig tükröt tart elém. Nem csak magamról, hanem az emberről általában. Az egyik a politikai véleményformáló nyilvánosság a megmondó emberekkel és a szurkolótáborokkal egyetemben. A másik ezoterikus-gnosztikus előadások az interneten. A harmadik olykor ezzel összefonódva, vagy ettől függetlenül a magyarság dicsőséges és eltitkolt történetének képviselői. A negyedik egy olyan oldal, ahol látomásos sültbolondok és szektás vegák magvas gondolatait gyűjtik össze (www.mindmeghalunk.com).

Kinevetni és lenézni másokat mindig azt is jelenti, hogy az ember megkülönbözteti magát tőlük. Az okos kineveti az ostobát, az ügyes az ügyetlent. Minden csúfolódásban és kritikában ott van ez a fajta ítéletalkotás is. Kevés az olyan megnyilatkozás ebben a műfajban, amelyik a másikban partnert lát, és a meglátását segítő szándékkal adja elő. Már önmagában ez is a kipellengérezős-kinevetős jelenség negatívuma, de most inkább arról szólnék, hogy ezek a fórumok minden visszásságukkal, minden szélsőségükkel, minden korlátolt magahívésükkel és kétségtelenségükkel együtt engem nem tudnak nevetésre és lenézésre késztetni. Amikor ugyanis látom a nyilvánvaló (és kevésbé nyilvánvaló) bolondokat, akik nem pusztán nem kételkednek a saját véleményükben, pontosabban önmagukban, de képtelenek önmagukat kívülről szemlélni, akkor az emberi lét végtelen korlátoltságával nézek szembe - a sajátommal is. A múlandósággal kapcsolatos meglátások túl nyilvánvalóak, szinte már közhelyesek, ám legalább ilyen alapvető tapasztalatnak kellene lennie az emberi butaságot és ostobaságot nem egyénekhez, tömegekhez köthető jelenségként látni és alkalmanként kinevetni, hanem az emberi lét egyik alapvető tulajdonságát látni benne, és megkérdezni magunktól, hogy ugyan mire vagyunk olyan magabiztosak.

A mások magabiztossága, tudálékossága, ostobasága, korlátoltsága, ítélkezése önvizsgálatra késztet, hiszen egy bizonyos szempontból, egy másik ember szempontjából én se lehetek más, nem lehetek különb. A gyakorló elmebetegek folyton rombolják bennem azt, hogy legyen számomra bizonyosság, legyen bennem olyan magahívés, amely képes kétségtelen és végletes ítéletet formálni a világról. Ez ugyan remekül hangzik, és bizonnyal az erény jegyei is felfedezhetőek benne, már ha valaki értékeli az alázatot, a szerénységet, ám belülről nézve korántsem ilyen dicsőséges állapot ez, hanem tétova és nyomorúságos. Mintha nem találnám a helyemet ebben a magabiztos hangzavarban, és el akarnék menekülni az erdő mélyére, ahová nem szűrődnek be a hangok, ahol nem mondja meg minden második ember a tutit. 

Régen azt hittem, hogy a világot úgy lehet meghaladni, ha végtelenül okossá és lényeglátóvá válok. Ma már úgy tűnik, hogy a kijárat a másik irányban van: mindent fel kell adni, minden határozottságot, minden ítéletet, minden okosságot. A megoldás a nincstelenségnek az a fajtája, amikor Diogenész eldobja a csajkáját is, mert rájön, hogy a tenyeréből is tud inni. Csak Diogenész túlzottan a dolgokra koncentrált, és nem jött rá, hogy szellemi értelemben is el kell dobnia a "csajkáját".....

Szólj hozzá