Sokáig éltem úgy, hogy folyton jeleket véltem felfedezni. Ha olyasmi történt, amibe bele lehetett látni, hogy ez sorsszerű, hogy ez nem véletlen, hogy ez nekem rendeltetett, hogy mindennek célja és értelme van, az rögtön felvillanyozott. Szüntelenül hittem, hogy az élet egy permanens fejlődés lehetősége, amely a bölcsességben végződik, ha az ember törekszik rá. Hogy a sors célja nem az, hogy az ember boldog legyen, hanem az, hogy eljusson egy felismerésre, eljusson a megvilágosodásra. Hittem, hogy az élet egyesek számára akármennyire is tragikus és drámai, szüntelenül ott van a megtérés lehetősége, amely ha nem is változtat az élet keretein, de megtisztítja a lelket, és az önként vállalt sors révén az illető egyfajta szentség állapotába kerül. Összegezve azt hittem, hogy a világ a színpad, ahol a lélek sorsdrámája zajlik a látszatok takarásában.

Egyszer azonban felébredtem. Nem, nem kiábrándultam, csak mint amikor az ember hirtelen feleszmél, félálomból felébred, kitisztul a feje, és élesen kezdi látni azt ami körülveszi. Még kissé bánatosan ugyan, de rájön, hogy az iménti élmény csak álom volt. Már nem képes visszaaludni, már nem tudja újra álmodni azt, amit az ébredés előtt, mert már tudja, hogy az nem valóságos, bármennyire is gyönyörű akár.

Amikor visszatekintek az életemre, akkor egyik oldalon látok egy úgymond logikus láncolatot, amely a döntések és események során elvezet a jelenemig, de a másik oldalon nem látok semmi olyasféle magasabb értelmet, amely az életemet valami köré, valami irányába szervezné. Nem áll össze egy képpé, nem érzem, hogy jól döntöttem, de azt sem, hogy rosszul, amikor pont ebbe az irányba indultam és nem egy másikba. Inkább érzem, hogy lelki értelemben teljesen mindegy merre indulok, hogy az egésznek nincs jelentősége, csak összezavarja a látásunkat, hogy nézünk ki a fejünkből, és a saját univerzumunkban mi vagyunk a középpont, és azt hisszük, fontosak vagyunk, azt hisszük, hogy van jó és rossz választás.

Amikor az ember rádöbbent, hogy nem a Föld a világegyetem középpontja, akkor egy mítikus életérzés kapott halálos sebet. Amikor az ember rájön, hogy ugyanilyen hamis amikor önmagát a létezés közepének tartja, vagyis fontosnak, akiért egész égi mechanizmusok avatkoznak bele a világ folyásába előidézve találkozásokat, történéseket, baleseteket, akkor ébred fel, akkor ébred rá a valóságra. Egyfelől eljelentéktelenedik, másfelől viszont felszabadul. A mai napig nem tudom egészen felfogni ennek a felébredésnek az élményét, de betelni se tudok vele. Gyakorta nézek ki az ablakon, és csodálkozok rá a világra, amelyet számomra már semmilyen Értelem, semmilyen morális rend nem irányít felülről. Már nincs Ítélet, már nincs lélekvándorlás, már nincs túlvilág, már nincs égi bíró, már nincs olyan, hogy számontartják mit tettem a legkisebbel. Már csak a józan éberség van egy gyönyörű és isten nélküli világban - és pont attól gyönyörű, hogy magára van hagyva cél nélkül, hogy a célokat csak mi álmodjuk bele.