Mindig ez történik: felfigyelek valakire, és gyermeki lelkesedéssel és kiváncsisággal szívom magamba személyiségének megnyilatkozásait. Valójában ez nem szerelem a szó klasszikus értelmében, csak valamilyen felfokozott rajongás, rácsodálkozás, valahol azonban mégis rokon vele. A valódi szerelemmel ellentétben meg akarja őrizni a távolságot a másiktól, nem akar kapcsolatot, ugyanis alapvetően plátói természetű, a másik személyének szól, rá irányul, megfigyelő szeretne maradni, mert ez a fajta szerelem a passzivitásban teljesedik ki, csak úgy tud teljesen a másikra orientálódni - mihelyst bármilyen kapcsolatba lép vele, legyen az csupán egy beszélgetés, széttörik. 

A plátói szerelem lényege éppen a kapcsolat elkerülése, mert a kapcsolatban a passzív csodálóból aktív én lesz, akinek igényei vannak, aki kölcsönhatásba lép a másik emberrel, és aktivitásával mindent megváltoztat. A távolból figyelő, érdeklődő és rajongó szeretet másféle szeretet, mint az, amely része akar lenni egy másik ember életének, vele szeretne lenni. Egyik felválthatja a másikat, de nem ugyanaz, más a céljuk, másként éreznek. A plátói szerelem gyakorta pont azon a felismerésen alapul, hogy mindenféle adottságok miatt nem is lehetne más, mint távoli, rejtező, megfigyelő érzés: szerethetek valakit, aki tökéletesen alkalmatlan a számomra, vagy én az ő számára, vagy mindkettő. Csodálhatom azt a másféleséget, ami amúgy nekem nem lenne elég, amit nem is viselnék el, de egy bizonyos távolságból mégis szerethetem, figyelhetem, elmerülhetek a részleteiben. A plátói szerelem számára az egymásnak való megfelelés teljesen lényegtelen kérdés, a valódi szerelem azonban nem tud elmenni mellette.

Azt hiszem, a plátói szerelem nagyon hasonló a rajzoláshoz. A rajz számomra feloldódás. Aki rajzol, az megszűnik létezni, pusztán megfigyelő és passzívan cselekvő: nincsenek igényei, érzései, csak elmerül a megfigyelt részleteiben, és ha szereti a formák világát, akkor élvezettel ad vissza minden hajlatot, vonalat, síkot. Nem lép kapcsolatba a modellel, csak magába szívja annak formai létét, hogy meg tudja jeleníteni. A rajzoló pusztán figyelem és alkotó kéz, semmi több. Nos, a plátói szerelem is ilyen árnyéklétbe történő visszahúzódás, ami a másik személyének részleteiben oldódik fel. Az ilyesfajta megfigyelői állapot olyasféle bódulat, olyasféle tudatmódosulás, hogy nem is tudna úgy beszélgetni, hogy közben megőrzi mindezt. 

A valódi szerelem érezheti magát visszautasítottnak, érezheti a felfokozott vágyat, hogy a másikhoz közel kerüljön, és ennek kapcsán érezheti a boldogságot, vagy a kudarc feletti bánatot. A plátói szerelem azonban mentes ezektől, ezért a "boldogsága" pusztán a megfigyeléshez kötődik, és így nem is lehet frusztrált, nem lehet csalódott, nem tudják elutasítani. A plátói szerelem jellegénél fogva titkos marad, nem lepleződhet le, míg a valódi előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik, nem tud elrejtőzni.

A plátói szerelem fedi fel, hogy az emberi létnek milyen mélységei vannak. A szerelem és a barátság lényege a másik történetének és milyenségének felfedése. Honnan jön, mitől lett ilyen, mit szeret, mihez van kedve, milyen közös lehetséges, és persze a beszélgetések, a "közös", az "együtt" fontossága. A plátói szerelemnek azonban mindez nem kérdés, nem fontos, mert a másik személyét nem a történetén és a tulajdonságain keresztül ragadja meg, nem a közös programban való összekapcsolódásban, hanem a jelenlétben. A jelenlétben, ahogy ül valaki, ahogy mozog, ahogy mosolyog, ahogy másokkal beszél, ahogy levegőt vesz, egy más síkon, de jelen van minden. A jelenlét a személyiség koncentrált megnyilatkozása. Ennek érzékelése nem racionális, megismerő aktus, valóban a rácsodálkozás a legpontosabb kifejezés erre az állapotra. A jelenlétben másként részesülök a másik személyiségéből, mint a közös cselekvésben való összekapcsolódás során. Annyira különbözik a kettő, hogy nem felcserélhető, nem átmenetet képeznek, hanem párhuzamosan léteznek.

Szóval megint szeretek, megint figyelek, megint csodálok valakit. Csak néha fájni tud a megszűnés, a nemlét - mert a szemlélődés során megszűnök, és nem vagyok sehol, nem vagyok senki. Ha ez is a cél, az élet természete, hogy olykor minden fáj, fájhat még a boldogság is. Önmagában ebből nem következik semmi, csak az érzés, hogy valódi bolond vagyok.