Max 44 éves autista férfi. Asperger szindrómás. Magányosan él New Yorkban, bámul kifelé az ablakon, és a Holdon élne szíve szerint, mert az emberek kaotikus, irracionális és kétértelmű világa félelemmel tölti el. Pánikrohamait, amelyek minden szokatlan és új helyzetben hatalmukba kerítik, csokoládéval enyhíti, vagyis ennek megfelelően túlsúlyos. Az érzelmeket nem érti, nem is tudja dekódolni azokat, magába van zárva. Mosolyogni sem tud, szociális készségei nincsenek. Amikor azt mondják neki, hogy talán egyszer gyógyítható lesz a betegsége, düh önti el, mert ő nem beteg, így meggyógyulni sem akar. Szeret autista lenni, úgy érzi, ha megváltoztatnák, a lényegétől fosztanák meg. 

Max ugyan valóságosan létező embertípus, ám az én Maxom konkrétan egy animációs film szereplője, és szereplőként is megjárja azt az utat, amit megjárna a valóságos életben: elutasítják, elfordulnak tőle.

Amikor egy film ábrázol valakit, akkor bizonyos mértékig közel hozza, feltárja a benső működését - vagyis érthetővé teszi azt. Nyilván egy asperger szindrómás szomszéd idegesítő lehet, mivel az ember csak a viselkedésével találja szembe magát, a felszínnel, amit értelmeznie kellene, ha lenne rá ideje, türelme és igénye. A köznapi ember az ilyen szituációt könnyedén megoldja: "bolond", "elmebeteg", "nem százas". Tehát nem az az érdekes és tanulságos élethelyzet, amikor valamit kívülről, csekély információ alapján kell megítélni, hanem amikor rendelkezésünkre áll az a tényanyag, ami alapján akár együttérzőek, megértőek is lehetnénk, mégsem ezt tesszük. Rosszabb esetben azért, mert képtelenek vagyunk rá.

Max története óhatatlanul komikus, ám a komédia, a humor mélyén tragédia és szomorúság húzódik meg, attól függetlenül, hogy Max vállalja magát, és ezáltal az elszigetelődését is. Mégis, azt kellett tapasztalnom a környezetemben, hogy Max nem kapja meg azt az együttérzést, ami valóban felfogná és átérezné a helyzetét. Van, aki az előzetes felvilágosítás ellenére is értetlenül áll Max előtt, és az egészből csak a groteszket, a helyzetkomikumot érzékeli, és mint ilyet, el is utasítja, csupán zsibbasztó és irreális idétlenséget érzékelve belőle. A másik megrendül ugyan az általában vett nehéz élet egyes állomásain, de mégis csak a humort fedezi fel benne, mert az egész olyan távoli és ismeretlen a számára.

Talán kell bizonyos élethelyzet, tapasztalat, kell valamilyen párhzuamosság, hogy a másik ember sorsát át tudjuk érezni. Szüntelenül megújuló tapasztalatom, hogy a valódi együttérzés sem valamilyen alapvető készség, és nem is jószándék függvénye, és még a képzelőerő sem segít. Ugyanakkor fájó falba ütközik mindenki, aki megértést, vagy elfogadást remél azoktól, akik maguk hasonlót sem éltek meg.

Nézem Maxot, nézem benne és általa a magam életét, és az őt elutasító reakciókon keresztül megélem a magam elutasítását is. Nézem az értetlen arcokat, és arra gondolok, hogy ha a gyógyulásom azzal járna, hogy kevesebbet értek meg a világból, akkor így én sem vagyok beteg a magam szemében, és én sem akarom feladni magamat, s magamból azt, ami által valahol több vagyok. Inkább megfizetem az árát.