Egészen elcsendesedek melletted, mert nézem a törékeny lényedet, ahogy pislákoló életöröm és igenlés sugárzik át a bizonytalanságon, a tétova és bujkáló lelkek sápatag, áttetsző bőrén. Szeretnéd megmutatni magadat, miközben riadtan remegsz is a feltárulkozástól. Szépség jár át, igéző és varázslatos szépség, amely a jóság ártatlanságából nyeri erejét, mégis olyan magányos és zárt ez a szépséged. Nem is ember vagy, hanem hulló csillag a távoli égen, akit megérinteni sem lehet, mert messze van. Csak bámulok, mert ez a fény, az esendőségnek ez a mágiája rabul ejt, de közben fázom, mert a csillagokat csak bámulni lehet, a csillagok nem néznek vissza.

Univerzum vagy, teljes, költői univerzum, lila égbolttal, sárga folyókkal, de mindez csak a tiéd, amit áttetsző burok vesz körbe, hogy ne sérüljön, hogy ne rabolhassa ki senki. Ez a törékeny teljesség azonban befejezetlen is, mert mindaddig, amíg a burokban él, nő, lélegzik, addig nem lehet teljes, ahhoz meg kell nyílnod, le kell vetkőznöd mezítelenre, és talán egy kicsit meg is kell halnod. Most még csillagként hullasz alá, de mégsem közelítesz senkihez és semmihez, csak önmagadat akarod elérni és megragadni, ezért száguldasz a hideg űrben, miközben rácsodálkozol a világra, a színekre és formákra.

Összecsukom hát a távcsövemet, és visszatérek a meleg szobába. Elég csak néha felpillantani az égre, elég néha csodálni a távoli fényeket, mert az álmok nem uralhatják el az életet............